Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - Pavlov, Oleg: Robbantás (II.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)
embereket nevelnek... Ilyen egyszerű. Ő viszont nem hisz magában... Becsületesség? Lelkiismeret? Kérdések nyilván vannak, de válaszok nincsenek, azaz nem kellenek senkinek se... És ha a fiát kérdezi az életéről, az nem mond semmit. Csak ezt: „Normális.” Nyilván megunta folyton hallgatni a kérdéseket, majd válaszolni rájuk. De ez félelem. Mindenki fél. Nem ám valaki mástól, hanem saját magától. Ez valahol belül gyávasághoz hasonlít, még akkor is, ha nem kínoz. A szégyen kínoz, a gyávaság viszont megnyugtat, könnyebbséget jelent. A szülei: attól, hogy még az emléküktől is megszabadítsa magát, attól bizony félt. Mert ottmaradt az üresség. Amit szörnyű volt érezni belül: egy fekete lyukat, nem is, árkot a lelkében. Ez félelem volt, de már egy másféle, vagy az élettől, vagy a haláltól való félelem, vagy így együtt - az ismeretlentől való félelem. Amikor ott állsz ez előtt az árok előtt, és félsz kérdéseket feltenni magadnak. Hogy miben hiszel? Hogy ki is vagy te? És várod valahonnan a választ. És mindenki mindig vár valamit. Vársz - mint ebben a megállóban. Még ez a csavargó is vár: iszik és nézi, hogy odalöknek neki egy elivásra való érmét. Semmi sem történt. Semmi. Mivel megunta a várakozást a megállóban, betért a templomba. A templom belseje borongósnak, szomorkásnak tűnt. Egy hatalmas, élettelen kriptának. A lámpa vibráló fénye titokzatosan tükröződött a szenteken. A gyertyák viaszának édeskés illata terjengett, s kis tüzük úgy világított, mintha levegőbe emelték volna őket. Egy lélek se volt itt, senki. Egyedül csak a gyertyaárusító bódé működött - ott égett a lámpa.- Hányat... Milyeneket... - dörmögte az idős nénike, miközben alulról a fény megvilágította az arcát, a férfi pedig ott ácsorgott, és gondolkodott, hogy milyet is válasszon... A nénike, amikor elvette a pénzt, és átadta a gyertyát, egy pillanatra felélénkülve, élettelen, szomorú arcának felcsillanása közben, érthetően ezt suttogta:- A síráshoz most még több sírást kell hozzátenni!- Micsoda? - kérdezte meglepetten a férfi.- Moszkva felrobbant! Ilyen napot... Még egy ilyen napot... - A néni fontoskodva és zagyván beszélt, aztán elhallgatott. A férfi, mit sem értve - feszülten, idegennek érezve magát - ott állt az ikon csendes fala előtt. Megnyugodhatott: egyedül volt. De minden percben erősödött benne egy érthetetlen nyugtalanságérzet. A ruhája alatt, a testén hirtelen működésbe lépett a műszer - és ismét elkezdődött az egy percig tartó leolvasás... Gondolatok. Úgy születtek, mint a hangok... Magában hallotta őket: a széttört frázisokat, az elveszett, eltévelyedett szavak sokaságát... Emlékezetébe idézte, miként imádkozott, amikor ott találta magát a metrókocsiban és kereste magában a szavakat - a betanultakat, ősrégieket, különöseket - újra és újra, szinte tébolyodottan ismételgette őket, és csak azt érezte, hogy ezeket minden hit nélkül sajátította el. Ott állt a semmiben. És elképzelte az emberek tömegét, amint összenyomják egymást... Robbanás. Vajon miért mondta ezt az öregasszony? Azt mondta: „felrobbant”. így mondta, nem úgy, hogy felrobbantották, hanem úgy, hogy „felrobbant”. Amikor odament, hogy elhelyezzen egy gyertyát, úgy tűnt, hogy az aranyozott négyszögletű asztalkán, amelynél imádkozni szoktak a halottak lelki üdvéért, az összes gyertya úgy volt odatűzdelve, hogy a keresztre feszített előtt égjen, sütőmeleget árasztva.
