Irodalmi Szemle, 2013

2013/7 - Pavlov, Oleg: Robbantás (II.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)

íme, még egy kísérlet... Aggódások, szenvedések, félelmek, élet, halál... Itt ezt az egészet kitervelte valaki. Az egész valami idiótának az elképzelése, de senki semmit se érez belőle, épp ez az, hogy nem érez. Hogyha itt valaki valóban érzett volna valamit... Hogyha megérezték volna a veszélyt, de nem, mint a vakok... Bemennek a metróba, és a metrót felrobbantják. íme a tengernyi könny, a tengernyi érzés, de az érzések szintén vakok... Hisz semmit se tudnak, és nem is tud meg senki semmikor semmit! Tett még néhány lépést, és ismét meg kellett állnia, mert görcsös nevetés tört rá, mint amikor valakin fojtogató köhögésroham lesz úrrá... Mert felfogta... Elképzelte, hogy hogyan fogják megállítani... Hogy is lesz, ha... Hisz ő az egyedüli, az egyetlen olyan az egész városban, aki a ruhája alatt vezetékekkel van körbetekerve. Öngyilkos merénylő. És jön a metróhoz, és senki sem tud erről, és ilyet ő se tudna még a legrosszabb álmaiban sem elképzelni. Ha ezt valakinek elmeséli... Dőlni, dőlni fog a nevetéstől! És már fojtogatta is a nevetés... Senki, semmikor, semmit! A ruhája alá rejtett műszer hirtelen csipogó jelet adott, és megnyomta a kezét, mintha valamilyen láthatatlan alak nyomná egyre erősebben és erősebben ... Kihagyás... Majd az automata megismételte a műveletet... A férfi rájött, hogy ez nem marad abba, amíg a műszer pontosan nem fixálja a vérnyomását: próbálta nyugtatgatni magát, próbált ellazulni, amennyire csak lehet, a törzse mentén engedelmesen kinyújtani a karját, nem mozogni - és ekkor érezte, hogy elfáradt... Megijedt - megpróbált leinteni egy autót, hogy hazajusson, vagy bárhová, ahol át tud szállni egy iránytaxiba vagy a trolira. Kért, ahogy a nincstelenek szoktak, felajánlott mindent, amije volt, de ez mindig kevésnek bizonyult... Azok, akik lefékeztek, mind többet, többet, többet akartak... Továbbindultak, hisz nem kaptak semmit, és nem akadt köztük egy normális se. Na, igen... az összes normális minden további nélkül elhajtott mellette.

Végül is mindez csak félelem volt. Megnyugodott, s úgy ment oda a metróhoz, mintha itt lett volna találkozója valakivel. Érezte a vesztét: hogy senki sem érkezik. Vártak rá, de nem várták meg. Aztán, hogy ne legyen feltűnő, szabadon áthaladt a rendőrségi őrhelyeken, amelyek minden húsz lépés után következtek. Csak két fiatal lány sugdolózott egymással, már ott, a peronon, ijedten vizslatva őt, de végül mégse szálltak be a metrókocsiba. A férfi a saját, rendőrökkel teli megállójánál szállt ki, de elvegyült a tömegben. A műszer dolgozott, de már nem is őt érzékelte, hanem ezt a sűrű tömeget, amely, mint egy hatalmas méhkas, magában hordozta ennyi ember súlyát. Azt a tömeget, amelyben elvegyült, és szinte gondolatok nélkül tartott a kijárat felé, valahová előre. Néhány talpraesett nő a hangosbeszélőn keresztül a rendnek már csak a látszatát tudta fenntartani, kisebb pánikot keltve és arra sarkallva az embereket, hogy használják a felszíni közlekedést. Az autóbuszoknál azonban az ideges tülekedésben, ahol úgy tűnt, hogy a tekinteteken keresztül egyre terjed a veszélyre utaló jel, egyesével mindenki megmenekült - és eltűnt. Az autóbuszok gyors egymásutánban érkeztek, azt sem várták meg, amíg megtelnek, az embereknek mégsem sikerült magukhoz térniük. Az áradat nem csökkent. Sokan, mivel már nem bírták tovább, elszakadtak a tömegtől, és egyedül folytatták útjukat. Mentek, senki se fordult vissza, és a férfi is úgy döntött, gyalog megy, ha csak a következő megállóig is.

Nyilván az önvédelmi ösztönének engedelmeskedett.

A székesegyháznál a megálló félig üres volt - néhány ember illedelmesen az egyik oldalán ácsorgott, hisz az üvegépítmény a csavargóknak is menedéket nyújtott. Az expresszek