Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - Kulcsár Ferenc: Némafilm (próza)
a gyermekarcnyi ablak, két oldalán azzal a kapaszkodó kezétől keletkeztek, amint magányukban a hűs levegő felé fordultak, hogy láthassák az „életet”: egy elvillanó bogarat, egy virág nyílását a sziklahasadékon, az égbolton vadászó sólymot, az éjszakát áthasító hullócsillagot. Ha Zaurkan olykor háborgó felhőket lát, lázadásokra gondol, ágyúlövésként robajló mennydörgésekre. Lázálmaiban pedig a haragvó Isten látogatja meg, aki lángba borítja elhagyott szülőföldje hegyeit: a hatalmas tűz, mint egy megnyúzott bölénycsorda, egyre magasabbra hág a lejtőkön, s visszfénye vakítóan világít az örök hó fehérén; a felhők vérvörösre váltanak, és recseg az ég, mint a száraz rőzse a máglyán, majd kunkorodva feltekeredik, mint a papirusz. Isten büntetése ez, hallja Zaurkan álmában, mert a Teremtő elhatározta, hogy eltörli a föld színéről az otthonukat elhagyó ubihokat. Azt a földet, melynek völgyeiben a fák levelei fénylenek, akár a gyík bőre, s a patakparti tűznél a gyermekek tenyerébe úsznak az aranypisztrángok. S ilyen álmaiból felriadva Zaurkan így kiált:- Ó, Mindenható! Ha kedved tartja kifordítani az emberek lába alól a földet, ha égi tűzzel kívánod elárasztani őket, könyörgök, ne tedd ezt máshol, mint itt, hogy ez a börtön, amelyből nincs kiút, süllyedjen minden mártírjával és hóhérával a mélybe! De e kiáltás süket fülekre talál. Isten kifürkészhetetlensége mást határoz: úgy dönt, lepörgeti e nyomorult előtt azt a harmincévnyi némafilmet, melynek a rendezője a történelem, illetve a történelem folyamán egymást kereső Isten és ember. Zaurkan börtönerődje szakadékának túloldalán, a cellával szemközt, magányos udvar terült el a ritka fák között. Az udvaron kicsiny, vályogból vert ház állt, mögötte csűr, arrébb tehénistálló. A börtönlakó ubih néhány hét után megállapította, hogy a portán egy négytagú család lakik: egy negyven év körüli férfi, két asszony, egy idősebb meg egy fiatalabb, és egy kicsi fiú. A felnőttek napkeltétől keményen dolgoztak, a kisfiú pedig egyedül játszott az udvaron. Idő múltával Zaurkan úgy érezte, mintha közös fedél alatt élne a szegény török családdal, szíve és lelke egy ütemre rezdült velük: ha reggel valamelyikük nem jött elő a házból, nyugtalanság fogta el - csak nem beteg? Zaurkan együtt lélegzett a családdal: ők etették és itatták, s nekik köszönhette, hogy nem tébolyodott meg a magány hosszú évei alatt. A kőodú foglya szép lassan rájött, hogy a két nő a férfi két felesége; azaz egykor vagyonosabb gazda lehetett. Zaurkan a török család minden tagjának ubih nevet adott: a ház gazdáját elnevezte Smatnak, kisfiát Navejnak, az idősebb, sovány és sötét bőrű feleséget Samszijának, a telt keblű fiatalasszonyt pedig Rafidának. Ő, Rafida volt Navej édesanyja. A megismerkedés kezdetén Navej eleven, folyton az udvaron játszadozó ötéves gyerek volt, akinek mulatságaiba a felnőttek nem avatkoztak bele. Samszija mindig feketében járt, és soha nem mosolygott. Nyilván meddő asszony volt, és az tette keserűvé. Ez, és a tény, hogy Rafida, a fiatal feleség szült fiút Smat gazdának, időről időre kirobbanó, hangos viszályhoz vezetett. Különben Smat visszavonultan élt, csak olykor-olykor tértek be hozzá a szomszédos falvakból „titokzatos férfiak”. Időnként pedig leült egy fatönkre, s hosszan eltöprengett... 51
