Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - Kulcsár Ferenc: Némafilm (próza)
Miközben Zaurkan, a fogoly már-már valóságosan együtt szántotta a földet, hasogatta a fát, főzte az ebédet, morzsolta a kukoricát vagy ültette a dohányt Smattal és az asszonyokkal, úgy, hogy orrcimpáiban érezte az édes föld szagát és a szabadság illatát, s csaknem elfelejtette, hogy haláláig fogoly marad, a hegyre tartó szekérként vonszolódó évek mégiscsak sorakoztak egymás után. Az utolsó ubih szakállát liszttel szórta meg az idő, a gazda fia, Navej pedig szép lassan borotválkozni kezdett. Zaurkan a felcseperedő Navejen mérte a múló időt: a fiú volt a kalendáriuma. Egy ízben, amikor a gazda és a felesége, Samszija kint voltak az udvaron, egy lovas érkezett. A két öreg meghajolt előtte, az meg ostorával hadonászva kiabált valamit, majd nekiindult lovával a gazdának, és földre döntötte. Samszija segítségért kiabált, de a közelben nem volt senki... Rá néhány napra Samszija egyedül ült a küszöbön, s egyszerre négy ismeretlen férfi jött be Navej vezetésével az udvarra. Mindegyiknek puska volt a kezében! - Lehet, hogy banditák? Hiszen ahhoz, hogy az ember felnevelődjék, évek kellenek ugyan, de ahhoz, hogy megromoljék, elég egy pillanat - gondolta Zaurkan a gyermekarcnyi cellalyuk előtt. Miután a négy fegyveres férfi a kerten át eltávozott, Navej a puskájával bement a házba... S ekkor megjelent újra a múltkori, a gazdát földre tipró lovas férfi, kérdezett valami Samszijától, talán, hogy merre vannak a férfiak. Miután úgy találta, nincsenek otthon, a tisztás felé indult, ahol a család egyetlen táplálója, a tehén legelt. Leszállt a lóról, elkötötte a tehenet, aztán kezében tartva a kötél végét, visszaugrott a lóra, s hajtani kezdte maga előtt az állatot. Ekkor ugrott ki a házból Navej. Zaurkan látta a puskacső végén a villanást, aztán meghallotta a dörejt. Navej puskájának ez a villanása és döreje, mely egy megalázott és meggyalázott parasztudvar villanása és döreje volt, formálta öntudatlanul a történelmet, egyszerre bolygatva fel két darázsfészket: Pétervárott II. Miklós cárét, Sztambulban pedig Abdul Hamid szultánét. S e villám és dörej vetett végett az utolsó ubih, a hírmondó Zaurkan harmincéves némafilmjének is: tömlöce sziklafalán is áthatolt a villám és a dörej, kinyitva a cellája ajtaját. Egy-egy nemzet végzete olykor elfér egy zsarnok tollhegyén. De mindig számolni kell a mélyben forgatott és forgó némafilmmel, melyből időnként felcsap a villanás és a dörej, hogy látható legyen: nem lehet egyszerre az éghez fohászkodni, s egyben lábbal tiporni a földön azt, ami szent. Ahogy Zaurkan mondaná: a hajó a legtöbb esetben eléri a partot. Az emlékezés pedig olyan, mint a sírkő: nem felejt.
