Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - CIGÁNY UTAK - Gyenes Gábor: Nem szél: sörét (a Csak a szél című filmről)
CIGÁNY UTAK Lassan megismerkedünk a fókuszba állított családdal: Rió kamaszkorú nővérével, a harmincas éveiben járó anyjával és a magatehetelen beteg nagypapával. Tevékenységeiken, napi programjukon keresztül betekintést nyerünk a csalitosban lévő romatelep miliőjébe, majd a falu közegébe. Minden ismerősnek hat: a cigánytelep lepusztultsága, a helyi iskola szakadtsága és karakterei: a hatalomvágyó gondnok, a gépszerűen előadó biológiatanárnő (aki monoton stílusával addig képes lohasz- tani az osztályközösség figyelmét, hogy a „Norbika, mit csinálsz? Majd megmondom én, mit húzgáljál!” elszólását a kamaszok reakciója nélkül meg tudja úszni). A család Torontóba készül az apához, aki már kint van, és elvben a pénz is meg lett szerezve. Pár hónapig tartó Magyarországon maradásban gondolkodnak csupán. Az anyuka közmunkás és takarítónő a helyi középiskolában, a kamaszlány iskolába jár, angolul tanul a költözésre készülendő, Rió iskolakerül és csavarog. A három figurán keresztül megtapasztaljuk a finomabb és durvább atrocitásokat mindkét oldalról (fehér és roma), de a törődést is - kisebb mértékben persze. Fliegauf nagyon ügyesen egyensúlyozik ebben a kérdésben: már-már romantizálná a cigány-profilt, és akkor jön egy agresszív roma, egy almaborral szétmart család vagy a filmekből eltanult maffiadumát nyomó uzsorás. Már-már en bloc szalonrasszistának tűnik a falu fehér közössége, amikor az anyukának ruhát ad a főnökasz- szonya, és puszit nyom a homlokára. A két nő perspektívájából inkább a fehér többségű társadalommal való viszonyt (iskola, munkahely, tömegközlekedés), Rióéból a telepi cigányok életmódját és rétegződését ismerhetjük meg (az alkoholistáktól a polgárőrökig). Az anyuka dolgozik, a családot igyekszik összetartani - így van átjárása a fehérekhez, a kamaszlány valamelyest szintén próbál kapcsolatot tartani a többségiekkel: bejár az iskolába, tetkót rajzol az osztálytársnőjének, de folyamatosan görcsös és feszült. Rió csak a roma közösségben gondolkodik, kerüli az iskolát, és nem bízik a fehérekben. A vigyázó apaszerepet igyekszik betölteni a családban: búvóhelyet készítget elő arra az esetre, „ha valami történne”. Eltelik a nap, a figurák szempontjából átlagosnak mondható - a nézőnek mégis kimondottan izgalmas -, ágyba bújnak, és jön a végzet. Az első lövés előtti pár másodperc a dramaturgiai csúcs, ekkor kulminál a feszültség. Csak a szél... Nem. Sörét. Akár a lövésdördülésekkel is záródhatott volna a film, de folytatódik, s a három halott (Riónak sikerül megmenekülnie) ravatalozásra való öltöztetésével zárulnak a képsorok. A szóban forgó halottasházi jelenet véleményem szerint kicsit kilógott a dokumentarista formanyelvből - lehet, kicsit aberráltnak tűnhet a véleményem -: el voltak finomkodva a hullák. Nem voltak meggyőzőek a lőtt sebek, és hiányoztak a boncolási sebek is. A film dokumentarista stílusa és a realista látásmód ezen a helyen elbátortalanodott. Amint azt már fentebb is említettem, a meglehetősen magas színvonalú film szövetéből még egy jelenet lógott ki, az viszont minden szempontból: a két zsaru párbeszéde. A jelenet felvezetésében Rió betévedt Lakatosék házába, amelynek belső falain még ott feketéllett a vér, mikor is két helyszínelő érkezett. Ekkor Rió elbújt az ágy alá, és a kamera nem követte - mint eddig minden esetben és ezután is -, hanem kint maradt a rendőrökkel. Mindeddig és ezt 48
