Irodalmi Szemle, 2013
2013/6 - Oleg Pavlov: Robbantás (I.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)
Sikerült... Órák, percek - és íme, finisbe ért... Úgy tűnik, ő az első... Az első, és körülötte nincs senki... Csak ő egyedül... Ismét... A felesége hívása. Igen, megérkezett, minden rendben. És a városban is alighanem minden nyugodt, igen. Nem, nem tették tönkre... Nem, minden rendben... Igen. Igen. Nem. Igen. Hívlak. A diagnosztikai részlegen a kényelmes, puha, fal mellé állított puffokon úgy vártak sorukra a maszek klinika páciensei, mint a magzatok az anyaméhben. A klinika korábban állami volt, így folyosóin még most is ott bolyongtak, mint akik eltévedtek, a szépen felöltözött, sápadt öregek. A hallban hatalmas plazmatévé állt - orvosság az unalom ellen -, hogy amíg az emberek arra várnak, hogy szólítsák őket, ne érzékeljék az időt... Itt mindig, mindenki köteles a többiekkel együtt tévét nézni. És a csendben, az idegenek között mindenki a kimerevített, tarka képre koncentrál: ebben a pillanatban mondják be a híreket. Még az is, aki eddig máshol járt, most idefigyel. Olyan csodálkozva bámulták, mintha egy másik világból jött őrültre, betegre néznének. Egy egész csoport, szoros közelségben, semmiben se különbözve egymástól... Nézték, mert ezt az egész ország köteles nézni. Változtak a hírek, de ugyanazokat a jeleneteket ismételték meg. Micsoda hatás... Most megáll a kép, majd ugyanazt gyorsítva átcsévélik a szemed előtt. Ugyanezt már látta otthon néhány órával ezelőtt... Akkor nem akarta megnézni, meghallani, és általában: semmikor se... Azt, amit mutatnak. Szinte percenként felhangzik a váróban valakinek a vezetékneve, s ilyenkor az illető azonnal felpattan. Folyamatosan, észrevétlenül tűnnek el az emberek az egyforma, félreeső orvosi szobákban, és úgy tűnik, nem is jönnek vissza. Végül behívták őt is... Derékig vetkőzött a nővér előtt, aki a lányára hasonlított, ügyetlen, szégyenlős volt. A férfi mégis azonnal engedelmeskedett neki, a nő pedig ezt ösztönösen megérezte, és szeszélyesen utasította, szinte kényszerítette a férfit, hogy saj- nálatraméltónak látsszék. Ez a nőt némi megelégedettséggel töltötte el, bár közben olyan undorodó grimaszt vágott, hogy bele kellett remegni. A munkáját keményen végezte: minden alkalommal, amikor a férfihoz ért, mintha tompán, hidegen belebökött volna a bőrébe. De amikor felrakta a férfi testére a jelzőműszereket, hogy teljesen ellepjék az elektródák, amelyekből a vezetékek, mint a robbanószereknél, a műszerhez értek, hirtelen nem bírta tovább, és ostobán, gyerekesen vihogni kezdett. Ostobán... Nevetségesen... A férfi erre kényszeredetten elmosolyodott, nyilván ugyanarra gondolva, mire a nő zavartan, nagyon óvatosan még egy műszert próbált odaerősíteni a testére, amely automatikus üzemmódban a vérnyomást méri, s amelyből szintén vezeték haladt egy piros jelzőrendszerrel pulzáló elektromos berendezéshez. Ezek mértek - dolgoztak. (Folytatjuk) Gyürky Katalin fordítása
