Irodalmi Szemle, 2013
2013/6 - Oleg Pavlov: Robbantás (I.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)
- Közülünk mindenki életben van. És senki se megy be abba a metróba - mondta a férfi, és elégedett volt magával. A lányára gondolt: egy hisztérika. A férjecskéje polgári papácskája pedig nagy titokban megjósolta: hisz a kémelhárítás magas rangú tisztje az FSZB-nél... Patkányok. És az ő lánya ott van, velük van, ennek a fiával van. Arra gondolt, hogy - de inkább hallgatott... A felesége viszont ezt mondta: miért ilyen kegyetlen, miért nem szereti a lányát... Ezt hallotta: „Te mindannyiunkat megvetsz”. A nő szinte rákiáltott, el akarta találni férje fájó pontját, de hirtelen olyan sajnálatra méltóvá vált, hogy a férfi már rá se tudott nézni, inkább lesütötte a szemét. Megértette: borzasztó, fájdalmas, szörnyű lehet a feleségének. Hogy kegyetlen vele, nem szereti - és a nő épp ezt akarta mondani... De inkább kiment - viszont ijedtségében gyorsan visszatért, mert azt olvasta, hogy két újabb robbantás történt, állítólag a Proszpekt Mira és a Begovaja metróállomásokon. Agyrém. Az öngyilkos merényletre kész nőt a kamerák külső megfigyelőként követték, épp a Jugo-Zapadnoje aluljárójába mentek be... Egyetlen nő maradt, aki még nem robbantotta fel magát, és ő valahol ott van, az emberek között, a metróban... Hivatalosan csak annyit közöltek, hogy a metró fruzenszkiji vonalán leállították a forgalmat. Vagy nem is, nem a teljes vonalon, hanem csak ott, ahol robbantottak. A férfi szerette volna megtudni, de nem sikerült neki, hogy vajon lezárták-e a Szadovojét, mert másképp egyszerűen képtelen eljutni a Krasznaja Presznya megállóig. Mehet a Komszomolszkaján vagy a Leninszkijen keresztül, de ott hogyan tovább? Döntenie kellett... Dönteni... Utazik, vagy megpróbál nem gondolkodni, és otthon marad. Nem félt, inkább az ellenkezőjét érezte. Robbantások. Vér. Halál. Rettegés. Micsoda ostobaság, hogy épp ma történik ez, és holnapra véget ér ez az egynapos háború. Amikor betelefonált a klinikára, könnyed, nyugodt hang válaszolt, mintha hozzáért volna, annyira közeli női hang. Épp mint egy vak: ott érezte magát a rendben és nyugalomban, ahol semmi sem változik, azaz a klinika féltve őrzött csendjében... Úgy tűnt, a vonal meg fog szakadni, ezért zavartan, sietve közölte, hogy elő volt jegyezve, de kéri, hogy tegyék át máskorra - valamit hazudnia kellett, hogy ne tűnjék gyávának -, de hiába. Nyilván rengeteg ilyen hívást kaptak. Hallotta, hogy sehogy se tudnak rajta segíteni. Mintha automata hang válaszolt volna, valahonnan, ahol már nem volt senki, aki felajánlotta volna, hogy beírja egy másik időpontra, újra irányt mutatva... Bárcsak egyedül a mellkasa ismételt leborotválása volna ellenszenves és értelmetlen. A felesége, aki megint mindenről megfeledkezett, belebújt a notebookba, mintha bálványozna ott valakit. Az újabb két robbantásról közölt hírt azóta már cáfolták. De a nő most a fiától várta a hívást, akivel akár történhetett is valami, ezért ebben a dermedt állapotában valami Amerikáról szóló borzalmas hírt keresett... Nyilván az egész világot fel kellett robbantani...- Elég ebből. Azok a tornyok nincsenek többé - mondta a férfi szinte gyűlölettel a feleségének. A felesége kínozta, egyre kínozta őt... És kínozta saját magát is... De minek? Miért? És nem lehetett megnyugtatni, vagy rávenni, hogy gondoljon valami másra.
