Irodalmi Szemle, 2013
2013/6 - Oleg Pavlov: Robbantás (I.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)
Nem, minek is maradjon otthon, minek? Elment, egy szó nélkül, mintha örökre távozott volna. A hely, ahol este alig-alig tudott leparkolni, szoros közelségben az idegen kocsik mellé, mostanra megürült. Ő volt az utolsó, mások már elhajtottak. Magányosnak, kitaszítottnak - azaz önmagával azonosnak látszott. Beült az autójába, a motor beindult, majd lefulladt, beindult, majd újra lefulladt... Úgy tűnt, hamarosan szét is esik. Ideges lett. Szűkösség és fülledtség keletkezett benne. Fájni kezdett a szíve, ő pedig megmerevedett, nem mozdult, mintha nem is akarna ellenállni, gondolta hirtelen... Miért is ne képzelhetné, hogy már halott? Látni, tudni, de semmit se érezni. Csak magát az időt, az időt. Egyszer valamikor olvasta egy könyvben, és most eszébe jutott: amikor késésben vagy, lassíts. Aludni lett volna kedve, elszenderedni, egyszerűen csak a haragtól, a tehetetlenségtől, de felocsúdott. Hirtelen megszólalt a mobilja, úgy csengett és rezgett, mint egy ébresztőóra. Idegesen a köpönyege zsebébe nyúlt, hogy elkapja. Csak hihetőt válaszolni neki. Azt füllentette, hogy már úton van és minden rendben. Ennyit még megtehet érte... Hisz a felesége ott maradt egyedül az üres lakásban, és várt valamit. A felesége közölte, hogy elfelejtett reggelizni. Aztán elhallgatott. A férfi válaszolt - igen, elfelejtett. Mondtak valamit egymásnak, kipréseltek pár szót magukból. Nem... A férfi még annyit mondott, hogy majd még hívja a klinikáról. Az egész életükből ennyi maradt: félteni valakit, hazudozni valaki érdekében. Azokért, akiket a legjobban szeretünk, de ők is megfizetnek ezért, és hazudnak... És a lánya? Őneki egyszerűen nem sikerült becsapnia a férfit. Kiszállt a kocsiból, és az enyhén meleg utcai levegőben nyughatatlanságot érzett. Valójában annyira lassú volt minden. Végigment a kihalt sugárúton, mintha hűvös szellőn menne keresztül. Csodálkozva bámult körbe, mintha nem is ébren, hanem álmában történne mindez. Valaki a kutyáját sétáltatta, valaki a babakocsiban alvó csecsemőjét. Minden úgy változott, mint az álomban: ősz, tél, tavasz. A koszos, jeges hókupacok - még a múlt évből - leginkább a földtúrásokból kitaszított vakondokra emlékeztettek. Azon tűnődött: és vajon az ember? Kitaszíttatott valahonnan erre a világra, és számára csak a fiatalság és az öregség, az élet és a halál maradt. De aztán észrevette, amint hétköznapi emberek haladnak végig a sugárúton, ugyanabba az irányba, mint egy hosszú lánc - sok fáradt ember -, úgy haladtak könyörtelenül, tovább és tovább, mint a menekültek. Megállt a troli, úgy látszott, azért, mintha várná valaki. A volán mögött - ahogy azt az első, kitárt ajtóban látni lehetett - mintha odakötöztek volna egy ázsiait, a sofőrök világos uniformisában. Pontosan úgy, mint álmában. Ez álom. Mint egy kihalt szalon, ahol nincs egy lélek se. Akár az első, akár az utolsó utas is lehetne. Minden hely szabad volt, egy egész sor, s olyan gipszmásolatra emlékeztetett, amely hozzáidomult az eltűnt emberek hátának szilárd, automatikus formájához. Hogy hol az ő
