Irodalmi Szemle, 2013
2013/6 - Oleg Pavlov: Robbantás (I.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)
Oleg Pavlov ROBBANTÁS (I.) A férfi épp csak elszunnyadt, s amikor kinyitotta a szemét, maga előtt a síró feleségét látta. Ez olyan fájdalmasan, élesen hatolt a tudatába, mintha alvó agyát áramütés érte volna. Hétfő van... A feleségének kellett ébresztenie, mert egyébként már csak az elkészült reggeli tudta minden reggel kihúzni az ágyból. A nő fel is keltette, de semmit sem tudott mondani neki. A férfi feküdt és úgy nézett rá, mint aki megbénult, mert felfogta: ha az asszony sír, akkor valami borzalmas dolog történt... Ez sehogy se fért a fejébe, hisz úgy hatott, mintha az életük hirtelen kettétört volna. Az életük... A lánya... A fia... A férfi szülei már meghaltak, helyükön űr tátong. Csak a gyerekei vannak, de ők is rég külön élnek, messze vannak. A fia közelebb állt hozzá, jobban szerette, kedvesebb volt neki. A felesége, mivel ő szülte, vakon és egyformán szerette őket. A férfi viszont valamiért a fiút választotta, mintha csak őérte kéne áldozatot hoznia. Előbb lányról ábrándozott, de fia született. Rábeszélte a feleségét, hogy szüljön egy másik gyereket, és a lány ekkor jött világra. Aprócskaként, gyengécskeként. A férfi szíve meglágyult, megnyugodott. És boldog apa vált belőle. A kislányához kedves volt, a felnövekvő fiához viszont úgy viszonyult, mint egy nevelő, büntette és megtörte, hogyha nem engedelmeskedett. Sok szenvedésre, kínlódásra késztette. így egy erős, helyes, hallgatag fiatalember cseperedett fel. Olyan, aki kímélte az anyját, tisztelte az apját s óvta a húgát, mert felfogta, hogy ez az ő családja. Viszont minden további nélkül kiszabadította magát ebből a helyzetből, amikor egyetemi hallgató lett: odaköltözött a nagyanyjához és a nagyapjához, akik istenítették elsőszülött unokájukat. Mindenkinek így volt a legkényelmesebb. Aztán Amerikába repült, hogy folytassa a tanulmányait, majd feleségül vett egy amerikai nőt, és ottmaradt, megkapta az állampolgárságot is... Amerikai férfi. Mindent csendben csinált, a dolgairól is csak akkor beszélt, amikor úgy látta, eljött az ideje. Egy olyan cég programozójaként dolgozott, amelyiknek az irodája az egyik összedőlt felhőkarcolóban volt - de erről is az amerikai felesége számolt be. A sok év alatt kizárólag a temetésekre jött haza: amikor távozott az élők sorából a nagymama, majd rá fél évre a nagypapa. Ritkán telefonált, ilyenkor értésükre adta, hogy él, egészséges, de mindössze ennyit. Az anyja majd eszét vesztette, amikor megtudta, hogy mi történt ott, ahol a fia él, vagyis New Yorkban, és Moszkvából azonnal felhívta, mire a fiú, amikor végre-valahára kinyögte a választ, teljesen közömbösen csak annyit mondott, hogy hazaért a munkából és minden rendben van. De aztán egy hónap múlva váratlanul telefonált, és közölte, hogy hazarepülnek, a feleségével együtt. Lehetséges, hogy megérzett, megértett valamit. Megbocsátott. Helyreállt a rend: a ház, a család. De csakis azért, mert a fiuk náluk vendégeskedett. A lányuk ugyanis külön élt. A férfi mindig teljesítette szeszélyes lánya minden kívánságát, így, bár nem volt ínyére, de azt is megengedte, hogy tizenhat évesen szabaddá váljon, mert már nem bírta a könnyeit, könyörgését. Rájött: mindegy, hogy ez mikor következik be. Mert akkor az 71