Irodalmi Szemle, 2013

2013/6 - Oleg Pavlov: Robbantás (I.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)

ember úgyis felnőtté válik... Amikor családot alapít... És ekkor hirtelen a lány elment, magukra hagyva a szüleit, megfosztva őket a szeretetétől.

A férfi szüleinek halálakor megörökölt lakást a lányuknak tartogatták... A lány ott élt, felügyelet alatt ugyan, de az életébe csak az anyját engedte be. Az anyja mindent tudott, az apját pedig sokáig át tudták verni, mert ő mindent elhitt, semmit sem sejtett, semmit sem értett. Micsoda megdöbbentő és képtelen felfedezés volt a számára, hogy az ártatlannak vélt kislánya nővé érett, és volt egy férfi, akit szeretett. Egy csinos fiatalember. Aki ott élt az ő lakásában, és a lányával hált. Aki elvette tőle a lányát, úgy, hogy nem is kérte: egy hitvány gazember. De milyen szánalomra méltó volt ez a becsapott férfi... Egy apa, akinek hazudott a lánya. Egy férj, akinek hazudott a felesége... Kipenderítette hát ezt a fiatalembert, az összes cókmókjával együtt, aztán leitta magát, miközben arra várt, hogy a kihalt lakásba hazaérjen a lánya, és ebben a szánalmas, megalázó helyzetben találja. Nem, nem ütötte meg a lányt, még csak nem is ordibált vele, egyszerűen megtiltotta neki, hogy így éljen - ilyen fertőben. A lány pedig elmenekült, eltűnt.

Ezután a ficsúr után jött egy másik, sokkal érettebb és önállóbb, de épp ezért még mocskosabb, a lány pedig nála élt, vele, mert a férfi gondoskodni akart róla. A lány hiszékeny, könnyelmű és jólelkű volt. Szeretett, aztán szenvedett, játékszer volt egyik-másik fickó kezében. A férfiak úgy váltakoztak nála, mint az évszakok. Szaladgált a bérelt lakások között. Most viszont valahol egy különös embertípussal élt. Polgáremberrel... Az ilyet polgári házasságnak nevezik... Ez a gazember beleszuggerálta, hogy ebben a helyzetben mindketten szabadok: és lehet, hogy boldogok is.

A férfi szemében a lánya sajnálatra méltó volt, és nem tudott valami undorhoz hasonlón úrrá lenni. Hol a lányával, hol az ilyen férfiakkal, hol pedig az ilyen szerelemmel kapcsolatban. Egyszer ezt mondta: „bárcsak egy zsidót találnál magadnak. Azok gondoskodók, és nem dobják el a gyerekeiket”.

Maradt neki a fia: várta a telefonhívásait, az érkezését és a kizárólag közöttük, férfiak között zajló konyhai beszélgetéseket, amelyekre a valamikor épp a fiától ajándékba kapott méregdrága vodkát is tartogatta. A fia a legutóbbi érkezésekor megvette ezt a kis komputert a videokamerával, így megjelent neki a képernyőn is, mintha csak valamilyen tévében lenne: beszélgettek, látták egymást, tartották a kapcsolatot, szinte ingyen - csak egy hívásba került. A fia mindegyikőjüket szerette, s össze is kötötte, még a húga is minden évben kiment hozzá. A szülők pedig reménykedtek benne, úgy kívánták, mint valami utolsó lehetőséget, hogy egyszer ne jöjjön vissza. Valamiért hittek benne, hogy ott új élet, jövő vár rá. Még akkor is, ha ők úgy fognak itt meghalni, hogy a gyerekeik közben Amerikában élnek. A gyerekeik és az unokáik is. Messze volt még ugyan az öregkor, de vigasztaló volt várni az unokákat, mert valakinek így még szüksége lesz rájuk, valamiben még segíthetnek. Erről a fiuknak minden hazajövetelekor beszéltek, de az csak mosolygott. Attól viszont, hogy a lányuk képes rá, és szül valakitől egy gyereket, megijedtek, féltek. A gyerekeik miatt érzett nyugtalanságuk, gyerekkoruk egészét kitöltő aggódásuk, amely mégis boldogságból és reményből szövődött össze, a jövőjüket illetően félelemmé változott, mintha semmiféle lehetőség se állna előttük...