Irodalmi Szemle, 2013
2013/4 - ROBERTO BOLAÑO - Roberto Bolaño: Fotók; Mauricio Silva, a „Szem" (novellák, Kertes Gábor fordításai)
ROBERTO BOLAŇO ményi chilei volt, sztoikus és kedves, az a fajta, akiből sosem volt túlságosan sok Chilében, máshol viszont keresni is fölösleges volt. Ahogy most újraolvasom ezeket a szavakat, tudom, hogy pontatlanul fogalmazok. A „Szem” sosem engedett volna meg magának ilyen általánosításokat. De mindegy, a beszélgetés a bárokban - előttünk egy whisky meg egy alkoholmentes sör - alapvetően a múltidézés körül forgott, vagyis beavató és szomorkás eszmecsere volt. De a legfontosabb párbeszédre - valójában monológra - akkor került sor, amikor éjjel kettő körül elindultunk vissza a szállodámhoz. Véletlenül éppen akkor kezdett bele a beszédbe (vagy akkor lendült bele), amikor ugyanazon a téren vágtunk át, ahol pár órával azelőtt találkoztunk. Emlékszem, hűvös volt, és a „Szem” egyszer csak azt mondta, hogy szeretne elmondani nekem valamit, amit még soha nem mesélt el senkinek. Ránéztem. A „Szem” tekintete a téren kanyargó, kikövezett ösvényt követte. Megkérdeztem, miről van szó. Egy utazásról, felelte azonnal. És mi történt azon az úton?, kérdeztem. Erre a „Szem” megállt, és pár pillanatig úgy tanulmányozta a magas német fák koronáját, az égbolt darabkáit és a fák fölött némán vonuló felhőket, mintha semmi más nem érdekelné a világon. Valami szörnyűség, felelte aztán. Emlékszel rá, amikor a Quitóban beszélgettünk, mielőtt elutaztam volna Mexikóból? Emlékszem, mondtam. Elmondtam, hogy meleg vagyok?, kérdezte a „Szem”. Elmondtad, hogy homoszexuális vagy, feleltem. Üljünk le, mondta a „Szem”. Esküdni mernék, hogy ugyanarra a padra ült le, olyan érzés volt, mintha még nem is érkeztem volna meg, még nem tettem volna be a lábam a térre, ő pedig rám várna, az életén és azon a történeten merengve, amelyet majd megoszt velem a véletlen vagy a sors akaratának meghajolva. Fölhajtotta a kabátja gallérját, és belekezdett. Én rágyújtottam, és állva hallgattam. A „Szem” története Indiában játszódott. A hivatása miatt járt kint, nem kíváncsi turistaként, és két munkát kellett megcsinálnia. Az első tipikus városi tudósítás volt, amolyan Marguerite Duras - Hermann Hesse-ötvözet, erre mindketten elmosolyodtunk, vannak ilyen emberek, tette hozzá, akik számára India az India Song és a Sziddhárta keveréke, az ember pedig szolgálja ki a szerkesztőit. így aztán az első képriport fotóin koloniális épületek tűntek föl, romos kertek, mindenféle étterem, többnyire a szedett-ve- dett fajtából, vagy családi vendéglők, ahol a tulajdonosok - mindig csak indiaiak - néztek ki szedett-vedetten, de voltak fotók a külvárosokról, az igazán szegény részekről, aztán a vidékről és a közlekedésről, utakról, vasúti csomópontokról, a városból induló vagy oda érkező buszokról és vonatokról, meg persze a természetről, a lappangó, már-már téli álmot alvó természetről - persze ennek a téli álomnak semmi köze nem volt a nyugaton megszokotthoz, a fák nem hasonlítottak az európai fákhoz -, folyókról és patakokról, művelt vagy parlagon hagyott területekről, a szentek birodalmáról, mondta a „Szem”. A másik riport egy indiai város kurvanegyedéről szólt. A város nevét sosem fogom megtudni. 14
