Irodalmi Szemle, 2013

2013/1 - Grendel Lajos: Az utolsó reggelen (regényrészlet)

Noszlopy gőgösen legyintett. Jobban mondva gőgös volt a kézmozdulata, de barátságos a hangja.- Ez abszolút érthető. Hiszen a te orosz unokatestvéreid mások.

Szmirnov elnevette magát.- Három van, de egyiket sem ismerem. Helyesebben, most már csak kettő.

Noszlopy majdhogynem elárulta, hogy hisz a jelekben, az elmozdult képben a szoba sarkában, az éjszakai fényben, mely másképp mutatja a tárgyakat, a három unoka- testvérben, akik mégis, láthatatlanul hatást gyakorolnak Szmirnovra, anélkül, hogy ő tudna róla. Valami mindig félresiklik. És ezt meg kellett magyaráznia Szmirnovnak, hogy ne üljön úgy itt, olyan tök nyugisán, mint az ufó, mintha nem lenne probléma, holott az egész rendszer problémás. De erre az ember csak ötvenéves kora után jön rá. Lehet, hogy a három unokatestvért nem is ismeri, csupán a nevüket tudja. Nagy nemzetből hiányzik az összetartozás, gondolta Noszlopy, de azért ebben nem volt teljesen biztos. Minél kisebb a nemzet, annál nagyobb az összetartó erő benne. No, hogy úgy mondjam, ezt is cáfolni lehet. Ha úgy tetszik, nagy marhaság, a történelem nagy kópé, nincs benne annyi logika sem, mint egy holdkóros lebegéseiben. Rájössz, hogy egy csaló.

Júliusban beszélt az öreg Takáccsal utoljára. Októberben meghalt. Kevesen sírtak utána, Noszlopy csak fokozatosan jött rá, hogy tulajdonképpen egyenes ember volt. Ezért is nem szerették, meg még sok minden másért sem. Noszlopynak csak az utóbbi időben változott meg a véleménye róla. Minél jobban megszabadult a hiúságtól, annál közelebb érezte magához. Október végén, délután csöngetett be valaki hozzá. Nem, nem találok ki semmit, Szmirnov, ez az igazság, leöntve jeges Colával, szóval nem találok ki semmit sem, mert ez a valóság megcsúfolása. Kezdetben nem is tudtam, hogy mit csináljak. „Gyere, mutatok valamit.” Pista volt az, már két hete otthon volt, azt hittem, hogy az apjától jött elbúcsúzni, mert az öreg kómában volt, nem is tért többé magához. De ez egy nappal a halála után volt, már úgy-ahogy rendeződtek az érzelemkitörések és a majdnem-ájulások. Már nem tért vissza, lett is volna nagy pánik. És ha úgy tetszik, kisimult Takács ábrázata, még a medvekörmök sem látszottak nagyon, mintha a gonosz is félig-meddig elhagyta volna. Szóval kopogtak, és Pisti volt az illető, és nagyon izgatott volt. Délután esett egy keveset, éppen csak hogy lemosta a járdát. Pityu csak úgy beesett, még a sáros cipőjét sem húzta le.- Ezt nézd! - kiáltotta, csodálkozva és felháborodottan, és az apja személyi igazolványát lobogtatta.

Noszlopy először nem értette, hogy miről is van szó.- Nézd meg jobban!

A következő pillanat meglepetésként érte, és persze csalódásként is, de nem volt akkora a csalódása, mint Pistinek, aki még mindig nem tudott levegőhöz jutni.- Nemzetisége szlovák?! Ez valami iszonyú félreértés lesz - konstatálta Noszlopy nyugodtan. - Az ember kiszámíthatatlan. Vannak titkok, amelyekre sosem derül fény.

12