Irodalmi Szemle, 2013

2013/1 - Grendel Lajos: Az utolsó reggelen (regényrészlet)

hazautazom. Késő este hazafelé menet nyakamba zúdult a zivatar, ami olyan hirtelen jött, hogy alig tettem pár lépést, és bőrig áztam. Arra emlékszem, hogy intenzíven esett, a csatornák benyelték a vizet, majd egy negyedóra múlva megteltek, és most fordítva, kiokádták lassan, hömpölyögve, durcásan és vigyorogva, mint amelyek mégiscsak túljártak az eszén. Egy benzinkút mentette meg Noszlopyt. Ide nem esett be, de az út, amely ötszáz méterre volt sűrű bokrok és faházak között, attól a perctől fogva, hogy a zivatar kitört, végeláthatatlan messzinek tűnt. Húszán, huszonötén szorongtunk a világosbarna benzinkút ernyője alatt. Csapkodtak a villámok köröskörül, a mellettem lévő fehér ruhás asszony mindannyiszor összerezzent. Tizenöt percig tartott a nagy vihar, aztán hirtelen elcsendesedett, még az eső is szinte egy csapásra elállt. Ideje elindulni, gondolta Noszlopy, és egy darabig az úttesten haladt. A cukrászdasarok mögött azonban letért az úttestről, miután az út Pest fele haladt, és túl nagy kerülő lett volna, ha innen továbbmegy. Egyik pillanatról a másikra körülölelte a sötétség és a sár, s a cipője is átázott. Ide-oda csúszkált, mintha váratlanul jégre került volna, s nem tudta, hogy a sötétség miatt vagy a felnyirkosodott talaj miatt káromkodjon inkább. Hirtelen picinek érezte magát, babszemjankónak, akinek egy egész mezőn kell átcaplatnia. De a többiek is csúsztak. Nagy keservesen megtalálta Noémit.

Pityu nem volt sehol. Noémi bazmegelt. Pedig a Pityu csak elment gyufáért. De lassan már tíz perce.

„Mind ilyenek vagytok?” - fakadt ki egy gőzvonat sebességével Noémi. - „Milyenek vagyunk?” - „Ah, mit! Ha Szlovákiában éltek, én szerényebben viselkednék. Magyarán, befognám a számat. Vagy szlovák lennék. Nem olyan nagy tragédia szlováknak lenni.” No, gondolta Noszlopy, ezt nem felejtem el sohasem. Éjnek évadján összepakolt. Halványan emlékezett rá, hogy tizenegy óra körül indul egy vonat Pestre. Noémi nem értette, vagy csak nem akarta érteni. Vörös lett, és szabadkozott. - „Most bakot lőttem?” De amúgy jól tudta, hogy nem lőtt bakot, és Noszlopy reszketett a dühtől.

„Nohát kaptam egy levelet, sok köszönet nem volt benne. Még nem is telt bele egy hét.” A posta is lassan kullog az e-mail után. A levél Pityutól jött, Noszlopy még mindig szégyellj magát miatta, holott a viszony már megint normális, ha ugyan normálisnak lehet nevezni egy olyan viszonyt, hogy az egyik beszél, a másik meg türelmesen hallgat, mert úgysem tud mást tenni. A levélről Noszlopynak lesújtó véleménye volt. Az volt a levél végén, hogy „bocsánatot kell kérned Noémitól, mert úgy megbántottad, hogy napokig sírt”. „Mit tehettem. Nem kértem bocsánatot...” Ezek után örökre megszakadt a levelezés közte és Pityu között.- Örökre? - csóválta a fejét Szmirnov. - Szóval nem is találkoztatok utána?- Dehogynem. A barát az barát, főleg, ha az unokatestvérem. Az idő mindent megold.

Szmirnov úgy tett, mint az a kisgyerek, aki váratlanul felébred álmából, és nem tudja, hogy hol van.- Ezt nem értem.