Irodalmi Szemle, 2013

2013/3 - Magowa: Pont (novella)

Pont. És neki is kockafeje van, bár Pontnak inkább vödörfeje van, kölyökkutya korában viszont még kockafeje volt, és akkor úgy hívtam: Pont, a kockafejű, most viszont már a vödörfejével jön vajas kenyeret koldulni: odasompolyogni, leülni, vödörfejet lábamra rakni, nyáladzani, nézni. Tudja, hogy nem kap, soha nem kap, na jó, néha kap, tudja, hogy néha kap, az utolsó falatot szinte mindig megkapja, hát ezért a nézni-nyáladzani, de a Márai Sanyika például hiába jönne nekem vajas kenyeret koldulni vagy nézni- nyáladzani, neki nem adnék semmit, aki ilyeneket ír, hogy „a színes talpas poharakban sötétvörös burgundi piroslott”, az ne jöjjön vajas kenyeret koldulni, és kész.

Tóth Krisztát is fordítottam már, a verseit, főleg, azzal is megszenvedtem rendesen, de azt a munkát szerettem, és az azért is tetszett jobban, mert a Tóth Kriszta egy nő, és egy nő lelkivilága közelebb áll hozzám, mint mondjuk a Márai Sanyikáé. Persze az is igaz, hogy a Márai Sanyika sokkal jobban hasonlít Pontra, és a Tóth Kriszta legfeljebb egy ortodox barna boxer lehetne csak, fehér soha, süket fehér meg aztán pláne nem, s miután egy beszélgetős esten személyesen is találkoztam vele, rájöttem, hogy tulajdonképpen a Tóth Kriszta még barna boxer sem lehetne, mert a Tóth Kriszta annyira nő, hogy az már szinte fáj, hogy az már szinte több a soknál. így hamar eldöntöttem, hogy Tóth Krisztát sem fogok fordítani többet, inkább megírom én a női verseket, mondanivalóm akad bőven, az űrben volt elég időm gondolkozni, csináltam is egy-két vázlatot, azokat majd kidolgozom, meg aztán formailag sem vagyok teljesen töketlen, szép, jambikus lejtésű sorokra gondolok elsősorban, bár az ilyet errefelé olvasni sem igen tudják, mikroszkóppal diót törni, ez van, de kit érdekel, megcsinálom, orruk alá dörgölöm, oszt szevasz (fumáre).

Szóval, most itt vagyunk, egyelőre, és nem tudom, meddig maradunk, én meg Pont, mert nem olyan jó itt, ami azt illeti, persze nem is annyira szar, hogy ne lehessen kibírni, a barna ötven árnyalata, mondjuk, de az igazság az, hogy kicsit már mehetnékünk van, nekem is, Pontnak is: mennénk is, maradnánk is, de inkább mennénk, szóval, lépnénk már valamerre, el innen. Viszont az is van, hogy az a fránya vezérlőpult, ami meg lett rágva, még nem lett kicserélve, illetve, amikor landoltunk anno, kicsit oda lett csapva a szekér, kicsit meg lett nyomva a kasztni, ergo: nem tudom, ha rástartolnék, beindulna-e ez az ócskavasrakás. Amúgy itt rejtettem el a Morva-parton egy lepattant őrház mögött, viszonylag biztonságos hely, de előbb-utóbb felfedezik majd a hajléktalanok, és beköltöznek, ami megint nem olyan nagy baj, mert a hajléktalanok között mindig akad egy ügyes szerelő vagy szerszámlakatos, s ha megkérem rá, nyilván szívesen megbütyköli majd a hajót. S hogy akkor mi lesz? Akkor az lesz, hogy megyünk majd egy kört (fumáre): télen Tátra, nyáron Balcsi, no nem a füredi fordítóházra gondolok, természetesen, hogy egész álló nap a Rácz Péter savanyú pofáját bámuljam, azt még egyszer nem, de Kenese, mondjuk, Kenese az már zsoké.