Irodalmi Szemle, 2013
2013/2 - ELSÜLLYEDT MŰVEK - Sturm László: Vihar előtti és Vihorlát alatti csöndben (tanulmány)
ELSÜLLYEDT MÜVEK zához reggelig mulatni. Egy fiatal doktor júrisz, aki apját, anyját őszintén és mélyen szereti, és viszontszeretet hiányán sem panaszkodhatik, odáig már nem túlozhatja a családi érzést, hogy megírná vagy elmondaná szüleinek eljegyzése történetét. Ösz- sze kell elébb dűlni-borulni körülöttük-mellettük mindennek, hogy a bonyodalom rendbe jöhessen. Ennyi a regény. A végén egy eszelős vénasszony háborút jósol. Persze kinevetik: 1914 tavaszutója van. Ahogy a regény föntebb vázolt feszültségei megéreztetik velünk, hogy nem ugyan a végzetes dátum miatt, hanem azért, mert e dátum idején ezek a feszültségek kitalálás nélkül valók, valóban ott vilióznak ember és ember között, és így nem lehetett már vegetálni tovább, tehát igenis, ki kellett törni a világháborúnak: az valami kivételesen nagyszerű művészi élmény. Most, hogy Komáromi János meghalt, és nem fog írni többet, még egyszer átüt felém egész oeuvre-je ellenállásán keresztül ennek az élménynek tiszta, teljes, zavartalan öröme. Nem próbálom hát méricskélni, mennyi vajon időálló érték 30 kötetéből. Felesleges, mert ez az egy már egészen bizonyosan megmarad.”7 Karácsony a világháború előzményeire helyezi a hangsúlyt: a nagy céltalanság és mozdulatlanság csap át majd valamiféle szükségszerű ellenhatás törvénye szerint a háború pusztító mozgalmasságába. Ám a háború előtti helyzet legalább annyira okot ad a reményre (és a visszamerengésre), mint a vádra, kritikára. Az itt is uralkodó elégikus hang mindenképpen a múlt szépségére irányítja a figyelmet. Az elbeszélő időnkénti nyílt előtérbe lépése, a beszéd egyes szám első személybe váltása a háború utáni jelen távlatába állítja az „utolsó nyarat”. Például - és elsősorban - a központi elhelyezésű és különben is kiemelt szerepű hatodik fejezetben: „A pásztortüzek! Jaj, azóta se láttam őket s nem tudom, hogy ezentúl látni fogom-e még egyszer? Egy régi-régi napon - négy éve már ennek - váratlanul csak kihunytak szemem elől, eltűntek, mint eltűnt nyomtalanul a feledhetetlen, utolsó nyár s vele eltűnt mindenki, aki kedves volt akkor a szívemtájat és embert nem ismert volna [...] Nem vágyik el innen. Ez az emberfajta jelenti számára az emberi és nemzeti problémák testet öltött összességét. S ez a felvidéki ember, akinek Komáromi János éles és bátor vonásokkal állított emléket művében, elég erős és sajátos jelenség, hogy lelkiisme- ret-vizsgálatra kényszerítse az egyetemes magyarságot. [...] A táj lélekalakító ereje megszabja ez író művének határait és jellegét. Regényeinek néhány oldalán mintha az orosz puszták légáramlata vonulna át. [...] Csendes ez a táj, csendes, magasztos és szomorú, mint minden, ami telítve van az emberi szenvedés örök és engesztelhetetlen emlékjeleivel” (Márai Sándor: A felvidéki író, in Márai Sándor: írók, költők, irodalom, Bp., Helikon, 2002, 74- 75-76.); „Az örökkévalóságot, az élet sztereotip megnyilvánulásait, az örökké visszatérő alakzatokat az ismétléssel érzékelteti. Az állandóságot a visszatéréssel, a fejlődést árnyalati variációkkal” (Koczogh Ákos: Óvás - Két kivetett: Móra és Komáromi, Sorsunk 1944, 590.); „Legtöbb ifjúkoráról szóló regényében a főhős - maga az író - a felnőtteket számára elérhetetlen magasságba helyezi [...] megvannak a kedvenc anekdotái, amelyeket többször felhasznál a regényeiben [...] A Komáromi regények tipikus felépítése az, hogy a fiú és lány küzdenek egymásért, de akadályok merülnek fel, közben regényről regényre azonos figurák jelennek meg, regényről regényre részben vagy teljesen azonos epizódok ismétlődnek. [...] Komáromi nagy regényeinek legjellemzőbb alakjait, vagy jeleneteit novella formában külön is feldolgozta. [...] Csopak Jóska segédjegyző a havi fizetését egy két nap alatt elmulatja, a Terka néninek még lakbért sem tud fizetni, az »Elment a nyár«-ban meg »Hír a falumból« c. novellában” (Hekli József: Komáromi Já55
