Irodalmi Szemle, 2013
2013/2 - HÍD KÖR - Fekete I. Alfonz: Vitéz László farsangol (próza)
HÍD KÖR szegletében, szemeit becsukta, kezeit maga elé tartotta, majd mindannyiszor, mikor az arra hengeredő test hozzáért, nadrágjába törölte őket.- Szuhsz! - nyögte László, ahogy ismételten arrébb hengergette a rakoncátlanul jobbra-balra görgő testet.- Mi az? - szólt kintről, aki feldobta Lászlót. - Nehézkedik az öreg?- Áááá, nem - füllentette Vitéz László -, pusztán arról van szó, hogy a jó öreget akárhogy tuszkolom, nem akar odébb menni.- Ó, az nem is fog.- Miért nem? Válasz helyett a következőt hallhatta:- Meg is érkeztünk. A tiritarka menet bekanyarodott jobbra egy ház sarkánál, letették terhüket, majd szétszéledtek, ki-ki a maga házába. Vitéz László egy pillanatig tanácstalanul pislogott, nézelődött, aztán remek ötlet jutott eszébe.- Az ám, mintha az előbb kérdezték volna, hogy éhes vagyok-e.- Éhes vagy? - fordult oda egy kendős fej.- Már hogyne lennék - vidult fel László.- Van ételünk, kerülj bentebb! Azzal kitárta az ajtót, betessékelte a rőt sipkás csibészt. Felszította a parazsat, nem sokkal később víg lángok fogócskáztak a kemencében, nyelvcsettintéseik betöltötték a szobát, ahogy a csutkán és fán nyammogtak elégedetten. Feltálalták az ételt, László fitymálta, amit kapott. Ide-odaturkált benne, valami jó falat után, de fúrta az oldalát a kíváncsiság, kibökte:- Ez mi?- Cibere.- Az micsoda?- Savanyított leves, van benne kompótból gyümölcs, amit a nyáron tettünk el, meg korpa.- Korpa?-Az.- Háhá - kacagott Vitéz László -, még hogy korpa. Engem itt nem tesznek lóvá! Üres az ól, üres a karám. Akármennyit is kerestem az előbb Szent Mihálynak a lovát, én nem leszek helyette annak az öregnek a hátasa.- Már miért tennénk lóvá, te László? Különben is, még csak most faragják a deszkákat, azt később eszkábálják össze. László szólásra nyitotta volna a száját, azonban egy hang nem sok, annyi sem jött ki. Ellenszenvét lenyelve tunkolta magába az újabb és újabb kanál ciberét, mígnem elfogyott a tányérjába mert étel.- Kérsz még? - kérdezte jószívűen az asszony.- A világért se, igazán - itt egy hangosat nyelt -, jóízű volt, de nem, roskadásig ettem. Igazát bizonyítva megsimogatta dudorodó pocakját.- Itt az ideje aludni menni - jelentette be az asszonyság. 25
