Irodalmi Szemle, 2013
2013/12 - CSODA - Radics Viktória: Ami eltűnik hirtelen (esszé)
CSODA RA DICS VIKTÓRIA AMI ELTŰNIK HIRTELEN I. MI A CSODA A CSODA? A. kérdés megválaszolhatatlan, hiszen ha csoda van, megáll az ész. A csőd áról történeteket lehet mesélni utólag, szavakkal megjeleníteni azonban lehetetlen. Megmagyarázni sem lehetséges természetesen. A csoda a szerelemhez hasonlít, arról sem mondhatjuk meg, hogy micsoda, csak szerelmi történeteket mesélhetünk számtalan verzióban. A csodának és a szerelemnek csak a körülményeit mondhatjuk el. Ráadásul minden csoda, miként minden szerelem, teljesen egyedi (és három napig tart), az ismétlődő, „rögzített” csodákról szóló kegyhelyi történetek ezért nem meggyőzőek, az ismétlődő szerelmi történetek pedig defektusról vagy hamisításról árulkodnak. A költészet a kivétel. Az irodalomban a nem-lineáris költői nyelv szövevénye képes csak színre hozni a csodát és a szerelmet, megőrizvén megfejthetetlenségét és tüneményes jellegét, egyediségét és utá- nozhatatlanságát. Halhatatlanságát, ami a miméziszt és a szavakkal való kiaknázást illeti. A szerelmet és a csodát nem lehet értékesíteni. Ez a két fenomén nem gazdaságos (miként a költészet sem, persze), ellenben pazar. Ellenáll a gazdaságosság elvének, noha persze mindkettőt folyton pénzzé kívánja tenni és kulturálisan értékesíti - eladja - a társadalom. A szerelem és a csoda azonban lényegében mindig elillan, maga után hagyva a történetek héjait meg a semmitmondó képeket. A csoda abszolút szinguláris és egy pillanat műve, története csak annak az embernek van, aki megtapasztalja. A szerelem és a csoda azonban az ő történetét is kilyuggatja, ezért minden szerelmi és csodatörténet fedőbeszéd; a megmagyarázhatatlan toldozása-foltozása vagy teatralizálása. II. Van egy vers, Marno János írta, A semmi esélye című kötetében jelent meg. Azt hiszem, ez a vers fényt derít a csoda jelenségére. Egy példány Mese hússal, egy parkban, mely Nárciszt vendégül látja. Mert be nem fogadja. A hús pedig rózsaszín, akárha szemhéjfonákja, egy alkonyi égbolté, melynek még éppen világít az alja, az égő rózsaszínt kékes hártyával bevonva. A képnek tehát nem tárgya mégsem a hús, Nárcisz tévedésben van, hogy romlóban viszonya a mesével; nem; kívüle senki nem jár most a parkban, egyedül halad és áll is helyt egyúttal, önnön pillantásától keresztülfúrtan. Nárcisz Marno János utolsó három verseskötetének állandó szereplője. A görögrómai mitológiai figura nála az önreflexív, minden bizonyosságot nélkülöző tudat egész problematikusságát és szükségszerű tragikumát (tragikomikumát) megszemé10
