Irodalmi Szemle, 2013
2013/12 - CSODA - Marno János: A csoda megke(se)rülései (próza)
CSODA ricsárékkal tönkretették, nehogy az a néhány természetcsodáló kimenekülhessen ebbe J | a parányi Édenbe, anélkül, hogy a konyhára is hozna valamit. Mert a versből nem szolgálhat fel mandulás, sült borjúszemet például. (Most veszem észre, hogy itt reflexből az Andalúziái kutya hírhedt jelenetét idéztem, jaj, nekem.) A mandula pedig a mandulaszemű borjú báját lett volna hivatva érzékeltetni, ám ez is kesernyésre sikeredett, megkeseredett öreg barom lettem, már az unokámban sem hiszek, nemhogy a fiamban, magamról nem is beszélve. Szaporulatunkkal fogy a csoda esélye. Az ember benépesíti a Földet, és oda a csodának. Mert az a faj(ta), amely ilyen mennyiségű (hagyjuk a minőséget) túlhatalomra tesz szert, annak már nem lehet semmi sem csoda, hiszen a túlhatalma nem egyéb, mint felfalása mindannak, amit csodának élhet meg az ember. Csoda-e például, hogy Saturnus felfalja gyermekét? Csoda a festmény, ami szemléletes hírt ad az eseményről, az esemény azonban nem csoda, ám a víziója, az emlékezete sokszorosan az? Minden mitológia, minden vallás csodára építkezik, ám azután, a mindennapi praxisban mégsem csodálkozunk rá a világra, a természetre, a tükörképünkre, ahogyan tette volt egykor Narcissus (már ha valóban megtette), és legsajnálatosabban egymásra nem csodálkozunk rá, legföljebb hirtelen - pozitív vagy negatív - csalódások esetén, azaz, néhanapján, rácsodálkozunk valamire vagy valakire, például, akibe beleszeretünk, hogy milyen gyönyörű, milyen varázslatos, vagy ellenkezőleg, kiábrándulunk belőle, lévén, hogy nyomát sem leljük benne a varázserőnek többé. Megjegyzem, szerintem ez is csoda a maga módján. Ez mondjuk a Bermuda-csoda, amely a csodákat elnyeli magába. Nem szóltam eddig kiemelve az ember egyszerre csodaváró, csodavágyó és csodapusztító természetéről, amely szintén csodákra képes. Az a gyermek tudniillik, aki nem nyughatik, míg szét nem cincálja a keze ügyébe kerülő dobozkát, kisautót vagy csörgőt, az a tárgy szívét, a tárgy motorját, ha tetszik, a működési elvét keresi, nem azért, hogy megértse, hanem hogy megízlelje azt is. Nem megérteni, hanem megízlelni vágyom a dolgok szívét. Esetenként a májával (mint keserűségével) együtt. Az utazó útra kel, hogy csodát lásson. Annak idején itt váltak szét az útjaink a (csodálatos képességű és szépségű) barátommal, mivel ő reménytelenül unalmasnak, laposnak, sivárnak ítélte ezt a mi vidékünket, én pedig úgy tartottam, nincs olyan csodája a világnak sehol, amely ne volna itt ültő vagy álltó vagy fekvő helyemben megtalálható. így adhattam írásra a fejemet, jegyzetelésre, hogy amire rábukkanok itt magam körül járkálva (lásd peripatetikus séták), azok javarészt a csodát pedzegetik, amennyiben tőlem, az én vágy- vagy rémképemtől függetlenedhetnek. De úgy ám, hogy a szívénél fogva értik meg azt is, hogy miben rejlenek az én vágy-, illetve rémképeim. Vagyis a csoda a csoda megértését is jelenti, nem a működési elvének a feltárását, mely utóbbi a bűvészet tudományának a körébe tartozik. Azt hiszem, az egyetlen igazi paradoxon az, hogy a misztériumban benne vagyunk ugyan, méghozzá maradéktalanul, mégis, valamely negatív csodaképpen, minduntalan kirekesztődünk belőle. És sejtelmünk sincs, hogyan folytatódik ez tovább, ez a nyikicsuki, amikor halottkémünk csukja le végül a mandulaszemünket. 9
