Irodalmi Szemle, 2013
2013/12 - CSODA - Marno János: A csoda megke(se)rülései (próza)
CSODA MARNO JÁNOS A CSODA M E G KE (S E) RÜ LÉSEI Keseredik az idő, keresve sem találnék hozzá megfelelőbb zenét a kis Peter Schreier Agnus Dei-előadásánál, a youtube-on mutatta meg nekem vagy hét éve már RV ezt a torokszorítóan mennyei zenét, a nem kevésbé torokszorító szépségű fiú szájából - ezért hát most, első ízben, ráklikkeltem Schreier image-aira is, és visszahőköltem: a felnőtt, már világhírű NDK-s tenor arca, feje majdnem olyan ronda, mint a mi Korda Györgyünké. Kiábrándító látvány, majdnem olyan, mint amikor tükörbe nézek vi- zelés közben, amikor ráeszmélek, hogy éppen ideje tökéletesen elmagányosodnom. Kirekesztődnöm minden társaságból, életközösségből, fiúkórusból, utazóközönségből, nem beszélve az uszodáról, ahol még az elszelesedett pókhasamat is közszemlére teszem a tus alatt. Tele az uszoda rondábbnál rondább férfiakkal és asszonyokkal és szebbnél szebb gyermekekkel, bár a kis Schreierhez foghatót még nem találtam közöttük. Mármost miért természetes, hogy a szép palántákból csúf növények lesznek, a szépség csodáját miért csúfítja el az idő múlása, kiábrándítva bennünket ezáltal magából a tiszta csodából is. Az idő a csoda ellen dolgozik? - Bizony, ellene! Igen, mivel a csoda a pillanat műve, a pillanatnak pedig nincsen időtartama egyáltalán, hacsak nem tekintem időtartamnak azt a villanást is, amit alkalmasint örökkévalóságnak él meg a gyerek. Például a kilencéves Schreier, amikor a romok közt Bach Agnus Deijét énekli, olyan tekintettel, amit csak az isteni jelző illethet meg; és néhány évtized múltán egy kordagyörgyi, jólfésült, rossz arcú embert láthatunk viszont ezen a Schreier néven, az NDK egyetlen világhírű tenorját - mégsem gondoljuk mindjárt, hogy az NSZK-ban szerencsésebben alakult volna a fiúcska arca. A németek emitt is, amott is hamar elcsúnyultak, ma is feltűnően ezt teszik, csak ma még mintha ostobábbak is volnának, mint közvetlenül a vesztes világháborújuk után. Ma felhívtam telefonon egy hetvenéves asszonyt, ő kérte közvetítéssel, hogy keressem meg, mert nagyon fontos neki, hogy beszélgessünk. Kétéves voltam, amikor kitelepítettek bennünket a vári lakásunkból, ezt csak papírokból meg bizonyos elbeszélésekből tudom, Hona viszont, akit fel kellett tárcsáznom, akkor már tíz volt, izgatottan készültem hát a beszélgetésre, hogy mit tudok majd meg tőle a családunkról, apámról, akinek akkor még megvolt épségben a hangja, de a fülem nem őrzött meg belőle semmit, Ilona pedig azt mondta kérdésemre a telefonban, hogy olyasmire emlékszik, olyan hangra, mint amilyen az enyém most a telefonban. Nagyon kedvesen így mondta ezt: Olyan, kedves János, mint most a magáé, erőteljes, meleg férfihang, de többet nem mernék róla mondani, mert én csak akkor toppantam be hozzánk a házunkba, amikor maguk már be lettek szállásolva az utcai nagyszobánkba, mi pedig átköltöztünk a ház hátsó traktusába, egy zokszó nélkül, annyira sajnáltuk magukat, az üldözött budai úri családot. Az édesapját pedig, úgy rémlik, egy-két hét múlva, egy éjszaka három fegyve6
