Irodalmi Szemle, 2013

2013/12 - CSODA - Marno János: A csoda megke(se)rülései (próza)

res civil ruhás alak kirángatta az ágyából, és elvitték magukkal, azzal, hogy munkát adnak neki. Az én apámat pedig puskatussal ütötték félre az útból, amikor próbálta őket jobb belátásra bírni, hogy miért kell az ilyesmit éjszaka, a kicsiket felriasztva csinálni.

Az én kedves és meleg hangom, mint az apámé, akinek évekig csak az árnyképét láttam, és a hiányától sem szenvedtem, miután a nagyanyám mindig az én kedvemet kereste, a nővéreim jutottak az anyámra, aki viszont kora reggeltől késő estig, éjszakáig dolgozott, mert munkamániás volt, meg egyedül az ő fizetéséből kellett megélnünk, csodálatosképpen nem is emlékszem éhezésre, bár arra sem, hogy miféle dolgokat ettünk mi azokban az években. Illetve nagyon is jól emlékszem a krumplinudlira, mesterien csinálta azt a nagyanyám, sokkal több nudlit csinált a kedvemért, mint gombócot, pedig a lányok és az anyám a gombócot szerették jobban, a nagyanyám viszont csak engem szeretett, egy ágyban aludt velem, egy nyomorúságosán szűk kanapén, aminek a rugózata már összevissza ágaskodott alattunk, na de akkor én már ötéves lehettem, nemsokára hat, és a nagyanyám már írni és olvasni is megtanított. Ma már egyáltalán nem tudok kézzel írni, részben, mert annyira reszket a kezem, annyira, mint egy ideg- összeroppanásosé, részben, mert csak nagy ritkán sikerül azt a betűt leírnom, amit a szó hangrendjében megkívánna; mintha valami igazgatási anomália rögzült volna a kezem és a tudatom szándékai közé, amit kizárólag a gépi billentyűzettel sikerül valamelyest korrigálnom, bár így is gyakran félreütök. Ahogy a szívem is időnként megbolondul, és percenként hatszor-nyolcszor is melléüt, kihagy egyet és a következőre ráüt, két ütést érzek egyszerre, a kátyú után, és mondom, ez olykor egy percen belül akár nyolcszor is előfordul. Csoda, hogy élek még, hiszen úgy tudom, ilyenkor a helytelen vérpumpálás miatt megalvadhat valahol a vérem, és egy alvadt vérdarab elzárhatja az agyi, a szív- vagy a tüdővérellátásomat is. Ha a tüdőmét zárja el, akkor azonnal meghalok, lévén súlyos emfizémás, igaz, hogy nem is olyan nagy titokban régóta aspirálok erre az aktusra, annyira megutáltam itt, csak az az átkozott félelem ne tartóztatna mégis, az az untig ismételgetett hamleti gyanakvás. Hogy mi jő az álom után. Ö nem mondja, de engem nyugtalanít, hogy hátha csak a kő, a kő nehézsége, nehézkedése, nagy betegségekben már átéltem ilyen nehézkedéseket - mintha be akarna szakadni alattam a föld.

És be is szakad, ha minden a szokásos protokoll szerint halad; megássák a gödröt, és alábocsátják a ládát, tele velem. Mint egy földalatti csónakot, befödve a saját hajópadlójával, a tetemem meg gályázhat ott a mély szűkösségben ítéletnapig. Henyén mondom, de komolyan gondolom, sokkal komolyabban, mint illenék, különösen egy csodaszámba szánva írásomat, amelyben oly nehezen, nehézkesen kerülgetem a kérdést, hogy mi a csoda, mit tekintek csodának, min tudok hatvanon túl elcsodálkozni, mit tartok csodálatos élménynek, volt-e már olyanban részem, és így tovább.

Hát akkor mondom. Csodának tekintem, hogy élek, és azt is, hogy meghalok. Nemkívánatos csodának mind a kettőt. Sajnálatosnak, hogy idekerültem, és félelmetesnek, hogy tovább kell hamarosan állnom. És még sajnálatosabbnak, hogy ebben az ostoba, értelmetlennek tűnő átutazásban nem akadt eddig egyetlen hűséges útitársam