Irodalmi Szemle, 2013

2013/11 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Gyürky Katalin: Sokszínű egységesség (a Visszatérés a Szojuzba. Válogatás az orosz minimalista prózából című kötetről)

ÍZLÉSEK ÉS POFONOK vagy még maguknak se tudják megfogal­mazni, ugyanis hasonlóan a Találkozunk még? című írás főszereplőjéhez, Vlagyimir Vasziljevicshez, aki „monologista” (178., Vértes Judit fordítása), mindannyian csak saját magukat hallják. A kommunikációképtelenség érzékel­tetése a szerzők közül Viktor Goljavkinnál is nagyon erősen jelen van, aki „különös leleménnyel tudott a szavakkal bánni, s mivel a szüzsé az írásaiban gyakran vala­milyen szójátékra vagy szavak kifacsará­sára, a hangsúlyokkal való játékra épül, műveinek jelentős része lefordíthatatlan” (111.). Amelyik művét itt mégis megpró­bálták magyar nyelvre átültetni, az egytől egyig arról tanúskodik, hogy a XX. századi kisember próbál ugyan kérdéseire értelmes választ kapni, de abból - ahogy az egyik szöveg címe is utal rá - Az ördög tudja, hogy micsoda sül ki. Mert vagy csak hangfoszlá­nyok sora a válasz, vagy pedig - az „elbe­szélünk egymás mellett” következménye­ként - egy, az addigi kontextusba egyáltalán nem illő, a kérdésre választ nem adó, pon­tosabban, nem az adott kérdésre válaszoló szóhalmaz. De mivel az embert emberré sok minden más mellett épp a beszéde, az értelmes nyelvhasználata tenné, ennek hiá­nyát Goljavkin azzal is érzékelteti, hogy az embereket eltárgyiasítja: „Emberek halad­tak el mellettem. A kinézetük meglepett. A fejük helyén mindenféle tárgyak voltak. Jön az egyik: a feje helyén egy teáskanna ül szilárdan. A füle a kanna oldalán zörög. A teáskanna-ember elment mellettem. Ez a másik kettő pedig - egy fazék és egy serpe­nyő” (113., Nagy Tünde fordítása). Illetve, az embereket állatokkal teszi felcserélhető­vé, mint például a Leves lesz című szöveg­ben, ahol az elbeszélő a bátyját keresi, de helyette csak egy levesbe szánt libát talál az asztalon. S ha már az állatoknál, az emberek állatokkal való felcserélhetőségénél tar­tunk, a kötet egyetlen nőírója, Ljudmila Petrusevszkaja, a moszkvai iskola „kegyet­len kisprózát” művelő folytatója épp az ál­latmese műfajában találja meg azt a lehe­tőséget, hogy a kisember hétköznapinak, banálisnak tűnő problémáit ábrázolni tud­ja. Meseciklusai egy részében ugyanis nála minden ember állat formájában van jelen, minden emberi(nek tűnő) élethelyzet ál­latokkal esik meg: a szerelem beteljesül- hetetlenségét és lehetetlenségét Sztaszik, a szúnyog és Álla, a disznó élethelyzete képviseli (Családi jelenet), a törtető karri­erista magányát Msztyiszláv, a poloska si­vár élete tükrözi (Karrierista), a társbérlet problémáit a Gulyás kutyán lakozó bolhák, Lukerja és Sztyopa bácsi érzékeltetik (Az emigráns Sztyopa bácsi), a nemi identitás­sal küszködő alakot pedig a hernyó, akit nemet váltva, pillangóként már „Kozma néven írtak ki” a kórházból (Pedikür, 143., Okos Tímea fordítása). A mese műfaja azonban nem kizárólag Petrusevszkaja művészetére jellemző. Szin­te minden minimalista alkotónál jelen van, de legtöbbjüknél nem a két legfőbb törek­vésük műfaji köntöseként. Sokkal inkább kényszerű menekülésként: a minimalista szerzők nagy többségét ugyanis a szovjet rendszerben nem „tűrték”, s sokan jó ideig csak gyerekirodalommal foglalkozhattak, csak gyerekeknek írhattak. Genrih Szapgir erről a gyermekirodalomba tett „kirándu­86

Next

/
Oldalképek
Tartalom