Irodalmi Szemle, 2013
2013/11 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Gyürky Katalin: Sokszínű egységesség (a Visszatérés a Szojuzba. Válogatás az orosz minimalista prózából című kötetről)
IZLESEK. ES POFONOK tanulmányból - egyáltalán nem az értendő, amit mondjuk a XX. század közepi latinamerikai írók munkáival kapcsolatban érteni vélünk, mert az oroszoknál „a mágikus realizmus megkeresi a realitásban azt, ami benne furcsa, lírai vagy fantasztikus, vagyis amelyeknek köszönhetően a hétköznapi élet költőivé, szürreálissá vagy szimbolikussá alakítható” (10.). Mégis úgy érzem, hogy itt nem pusztán arról van szó, hogy a szerkesztők a tíz szerző mindegyikét valamelyik ág talán legjelesebb képviselőjeként tartották jogosultnak a kötetben való szereplésre, nem pusztán arról, hogy például Dannyiil Harmsz az egyik legkiválóbb abszurd író, hogy Vlagyimir Tucskov a paródia és a groteszk látásmód nagymestere, vagy hogy például Dobicsin írásainak titokzatosságát a lírai feszültség adja. Hanem azokról az elvekről, amelyek a tíz szerzőt törekvéseik lényegét tekintve - szatíra, líraiság, groteszk hangvétel, mágikus realizmus ide vagy oda - egyesítik. Mert az itt szereplő írók mindegyikéről elmondható, hogy törekvésük kettős: egyfelől arra irányul, hogy egy minimalista minden körülmények között mentes tudjon maradni mindenféle nagy filozófiai koncepciótól, másfelől pedig arra, hogy írása kiindulópontjául a lehető legbanálisabb, leghétköznapibb helyzetet válassza. Amiből akad bőven, sok és sokféle, ahogy arra a lianozovói iskola egyik képviselője, Genrih Szapgir A kép témája című művében figyelmeztet is: „Persze, nem kötelező elhinned, hogy Oroszországban minden megtalálható. Ám akkor hoppon maradsz. Ugyanis egyszerre minden érdektelenné válik” (106., Kovács Viktória fordítása). S véleményem szerint a kötetben szereplő alkotók épp e két törekvés mentén haladva tudtak - ezekkel együtt és ezek J | ellenére - egytől egyig egyedi színt, egyedi hangot adni írásaiknak, ezért ezeket a közös elveket mindvégig szem előtt tartva a továbbiakban ezekre az egyedi jellemzőkre szeretnék rávilágítani. A mindennapi élet legbanálisabbnak tűnő helyzeteiből kiindulva szinte minden szerző - a történelmi kornak megfelelően - a szovjet kisember tarthatatlan, abszurdba forduló léthelyzetét, vagy a peresztrojka és a rendszerváltás körüli „zagyva” világ eseményeit tárja elénk. De nem mindegy, hogyan, milyen eszközökkel. A bevezető tanulmányból ugyanis az is kiderül, hogy több XX. századi minimalista alkotó Csehovot tekinti nagymesterének. „A hétköznapi lét klisészerűen ismétlődő banalitásait komikusán ábrázoló Antosa Csehonte” ( 8.) művészi eljárásai közül a lehető legtömörebb kifejezésmódra törekvő minimalisták véleményem szerint elsősorban az emberek közötti kommunikáció nehézségeinek ábrázolását veszik át, s kétféle irányban fejlesztik tovább, illetve ültetik át XX. századi élethelyzeteikre. Egyfelől a világ nyelvi leképezésének lehetetlensége, s ezért egy értelmen túli nyelv felé, másfelől pedig a Csehovnál jól ismert „elbeszélnek egymás mellett” abszurdig vitele felé. A kötetben a legsötétebb tónusban alkotó szerző, Anatolij Gavrilov műveiben egy fiktív ipari város, Slakovij (a magyar fordításban Salakovo) lakói teljes mértékben átélik a csehovi hősökre (is) jellemző vágyak és valóság között feszülő ellentétet: a szürke városban való lét kilátástalanságának, kiábrándító jellegének, illetve a szépség és a szerelem iránti vágynak a kontrasztját, egyszerre történő megvalósulásuk lehetetlenségét. Ezt azonban csak maguknak, 85