Irodalmi Szemle, 2013
2013/11 - MAGYAR MINIMUM - Farkas Zsolt: Minimál Hazai (tanulmány)
MAGYAR MINIMUM #1 Farkas Zsolt Min i mál Hazai hazai Attila írásairól ELBESZÉLŐI REFLEKTÁLATLANSÁG MINT AZ OLVASÓI REFLEXIÓK PROVOKÁCIÓJA A. minimalizmussal foglalkozó fejtegetésekben egyszerre hangsúlyozzák az elbeszélés redukált és erősen kihagyásos jellegét, ugyanakkor a pontosságot, érzék- letességet, jelentésgazdagságot is - mint Carver esetében.1 E szövegek rendszerint kerülik az önreflexiót, ám ez természetesen egyáltalán nem kíméli meg az olvasót a reflexiós munkától. Frederick Barthelme saját bevallása szerint szeret írni a reflektálatlan emberekről, akik egyszerűen fejezik ki gondolataikat, „de nem beszélnek ezekről a gondolatokról és érzelmekről”, „más szóval szkeptikusak a nyelvet és használatát illetően”.2 Poétikailag azonban nyilván sokat nyom a latban, hogy maga a minimalista író nem ilyen, még ha nagyszerűen is szólaltat meg ilyen elbeszélőket és szereplőket. Már a minimalizmus előtti prózában kimutatható azon elbeszélői típusok és stratégiák sokasága, amelyeket a minimalizmus előszeretettel használ, lásd például Frank Kermode: Felismerés és megtévesztés a regényben. Ezek Hazai Attila elbeszélőit is gyakran jellemzik, például a megbízhatatlanság sajátos formái a Cukor kékségben vagy a Budapesti skizóban, vagy - még jellemzőbb - az olyan elbeszélő, amellyel/akivel szemben a legtöbb olvasó hajlamos általános intellektuális fölényben tudni magát. Ez persze nemegyszer ironikus rászedések forrása. A minimalizmus profi ebben a műfajban, nem véletlenül szereti az E/1 narrációt, minek következtében hangsúlyozottan csak egy különös szubjektum percepcióit ismerhetjük meg, de megkérdőjelezhetetlen ismereteket (á la mindentudó narrátor) nem kapunk: 1 Carver szerint nyelve „közhelyes, de pontos" [On Writing. In May, Charles E. (szerk.): The New Short Story Theories. Athens, 1994. Ohio UP. 24.]. Írásaiban „leíró varázslat”-ot emlegetnek [Stone, Laurie: Feeling No Pain. Village Voice Literary Supplement 20 (October 1983). 54.], általában „nyelvi ügyességét" dicsérik, ugyanakkor többen foglalkoznak azzal, hogy szereplőinek gyakran egészen súlyos artikulációs gondjai vannak. Carver „szereplőit gyakorlatilag megbénítja kifejezésképtelenségük” (Johnson. J. Paul: Conversation and Intplicuture in Raymond Carver's What We Talk About When We Talk About Love. http://199.17.134.71/files/facf/ jpjohnsonf7Carver.htm), „képtelenek frusztrációikat artikulálni” [Gearhart, Michael Wm.: Breaking the Ties That Bind: Inarticulation in the Fiction of Raymond Carver. Studies in Short Fiction 26 (Fall 1989). 439.], és nemcsak hogy megmenekül előlük a nyelv, de egyenesen „megsokszorozza nehézségeiket" [Trassier, Michael: The Narrowed Voice: Minimalism and Raymond Carver. Studies in Short Fiction 31 (1994). 29.], sőt, mint Denis Donoghue írja. Carver elbeszéléseiben „egyenesen veszélyes beszélni. A beszélgetés csak kiteljesíti azt a rombolást, amelyet az emberek csendesen elkövettek egymás ellen... Azt mondani, »Duane« vagy »Holly«, csak a katasztrófa kiteljesítése” (id. 27
