Irodalmi Szemle, 2013
2013/11 - Grendel Lajos: Utazás a semmi felé (regényrészlet)
de az idő, a szüleinek az ideje leállt. Hát ennek véget kellett vetnie. Egyetemista volt, csak bátorság kellett hozzá, semmi más. Csak bátorság? Könnyű azt mondani. Persze másnap már megbánta, de a másnap már késő volt. A szavakat nem lehetett visszaszívni! Egyszer elgondolta, hogy miképpen viselkedett volna, ha nem így. Mert a küzdelem a fennmaradásért magával ragadta volna őt is? Hogyha száz emberből kilencven a kommunizmus ellen szól, és a múlt századi keresztény hagyomány örökösének tekintette volna magát, vajon hogyan viselkedett volna? Bezárult volna az idő vaskapuja fölötte is. Jégen táncolt, de fogalma sem volt róla, hogy milyen vékony a jég. Szóval az iíjúság öröme az is, hogy nem tudja, milyen vékony a jég? Egyszer látta táncolni őket, de persze még gyerek volt, talán nyolcéves. Roppant mulatságosnak találta őket, de ő mindig is irtózott a tánctól, talán születésétől fogva. Akkor azonban hitte, hogy összetartoznak. Végeredményben csodálatosan összeforrtak. Az esküvőn, a nagynénje esküvőjén, ők táncoltak a legkülönbül, neki pedig fogalma sem volt róla, hogy az unokabátyja őket figyeli, különösképpen az apját. Aztán egy hónapra börtönbe zárták, valami vicc miatt, hogy a kommunisták így meg úgy, szóval a semmi miatt. Egy hónap után elengedték. Őneki fogalma sem volt róla, hogy ha kiengedik, annak ára van. Az unokabátyja figyelte őt, még jegyzetelt is (mármint az ő képzeletében még jegyzetelt is). Az apját, bizonyos értelemben, hősnek tekintette. Aztán felnőtt, és lelepleződött az igazság. Mindig így megy ez! Most már nem hős, hanem áruló volt. És eltelt még két- három évtized... Most már összetettebben látja a dolgokat. Most már el tudja képzelni azokat a picinél is picibb aljasságokat, amelyek végül is, ha összeadjuk, sokat nyomnak a latban. Az anyja semmit sem tudott, vagy nem is akart tudni róla. De hogy boldog lett volna? Valahogy sejtette, hogy mi az igazság, és csak az vigasztalta, hogy a dolog sokkal rosszabbul is végződhetett volna. „Súgott, kérlek, súgott” - mondta az unokabátyja. De ezt már az apja halála után. Az unokabátyja utálta Attila anyját, ezt a tőrdöfést mégsem hagyhatta ki.- Már régóta nem hiszek semmiben. És ön hisz? Mondjuk a tudományban? De a tudomány végső soron nem ad választ a legfontosabb kérdéseinkre. - A pszichiáter mosolygott, és egy elhárító gesztust tett. Hogy Zoli is hitt, abban egy percig sem kételkedett. Hogy hitt a Cicuskában, az nem vitás. A hit agyafúrt dolog, gondolta Attila, akkor kezdődik, amikor váratlanul kételyek támadnak bennünk. Mert ha hisz, egyáltalán nem gondol erre. Tominál, például, probléma volt a hittel. No, nem olyan nagy, de a hit bizonyos mértékig hűség is. És a hűséggel problémái voltak. Egyelőre nem nagyok, de semmi esetre sem kötelezte el magát egyetlen eszme vagy ideológia mellett sem. Őrizte a szabadságát, és ha úgy tetszik, abban hitt. De azért ez mégis bonyolultabb. Lám, Isten ujja mindenütt ott van, és olykor látható lesz. Volt egy lány, Annabellának hívták, csaknem egy évig jártak együtt. Aztán a lány szakított vele. Tomi őrjöngött. Nem tudta elviselni, hogy nem ő szakított, mint korábban számtalanszor, hanem ővele szakítottak. Mert ő erre nem készült föl! Mintha csak őkörülötte forogna a világ! Annabella meg szart rá. A második vagy a harmadik napon Tomi sírógörcsöt kapott, órákig tartott, amíg rendbe szedte magát. Annabella pedig talált magának
