Irodalmi Szemle, 2013

2013/11 - Grendel Lajos: Utazás a semmi felé (regényrészlet)

be - mondta. - Elég, ha egy pillanatra elbambul az ember, máris a Cicuska karmai közt találja magát.

Futballpálya és kórház valahogy összekapcsolódott, de csak másnap, józanon, ahogy születés és temetés, esküvő és válás is összekapcsolódik. Végül is minden egyre megy? A halál felé tart, csak jobban és bátrabban végig kell gondolni? Attila megállapította, hogy ez marhaság. Különben is, aznap mindent elhomályosított a foci. Az ember nézi az ide vagy oda pattogó labdát, és az eszét valami megszállva tartja. Nincs gondolat, csak a fene nagy érzelmek! Ugrál a szem, mintha labda lenne. A zöld gyepen itt-ott sárga foltok, legfőbb ideje, hogy fölújítsák, és ha kimaradt egy nagy helyzet, a nyugis szem vérvörösre vált. Végül is 2:2-re végződött a mérkőzés, úgyhogy senki sem volt elégedett. „Tomi valami epéset mondott, de nem emlékszem már rá. De azt tudom, hogy a Zolival összefüggésben mondta. Egyetértettem vele. Én is haragudtam a Zolira.” De Zoli másnap bocsánatot kért. „Egy fél órával a meccs előtt elindult az orra vére. És nem lehetett megállítani. Végül is bementünk a készültségre.” Ez Jolánka volt. Vagyis, Tomi szerint, Cicuska. Az ő mindene, tette hozzá nagy malíciával. Mindenhová együtt jártak, már idegesítette, mintha az árnyéka lett volna, gondolta Attila. Cicuskán nehezen lehetett eligazodni.- És most már rendben vagy, Cicuska?

Szaladt lefelé a lépcsőn, úgy ismerte meg Attila a négyszögletes vár alatt, Zoli pedig köpködte a szotyolát. Ki ez a nő? - kérdezte. - Nem tudom - mondta Zoli. - Még csak egy napja ismerem. - Aztán ott ragadt. Ráragadt a Zolira, és a Zoli nem bánta. - Azt hiszem, de isten bizony, csak ideiglenesen, meglett a párom. Legalábbis egy szezonra. - Tomi nem ironizált, csupán azt mondta: Zoliért aggódom. Cicuska amolyan macska volt, hosszú, zöld körmökkel. Zoli beleesett, mint medve a farkasverembe.- Ez egy különösen hülye orvos volt. Azt mondta, hogy nem járok eleget levegőre - panaszkodott Cicuska. - Holott levegőn vagyok minden nap, csak aludni járok haza.

Aztán egy csiliáros, nagy szalonban találkoztak újra, és annak a csilláros szalonnak az emléke eszébe juttatta az apját, a dühkitörését, aminek semmi oka nem volt, valami csekélység, rossz nézés vagy egy ironikus tréfa, mindenesetre úgy tört ki belőle a dühroham, hogy még önmagát is meglepte. 44-ben egy zsidót magára hagyott, gyávaságból. Nem ő volt az egyedüli. Utóbb nem tudta megbocsátani magának. Pedig más jelentése is volt az egésznek. Attila anyját még nem is ismerte. Amikor megismerte, akkorra már súlyos depresszióba esett. Az anyja az apja ismétlése volt, de kötelességből. Míg az apja bűntudatot ébresztett benne, anyja kiállt mellette, és az összes konzervatív, félbolond baráti kör meg ráadásul még biztatta is. „Sajnos, úgyis igazad van.” Anya nem volt se konzervatív, se baloldali, mondhatni semmilyen. Részvéttel teli volt? Vagy talán rosszabb annál? Szolgalelkű volt, aki apáért a tűzbe ment volna? Apa botrányt rendezett, minden hónapban egyszer, és anya mindig, szinte kötelességből mondta a mantrát. „Lehet, hogy hibáztál, de egyenesen tetted. Nem való ez a megalázkodás.” És ezt végighallgatnia nem volt könnyű. Egész kamaszkora ezzel telt el. Az örökös veszekedések, és persze a kibékülések. És ilyenkor mintha megdermedt volna a világ. Attila nem létezett, köd nyelte el, vagy levegővé vált. Tulajdonképpen 1945-ben megállt az idő. Attila megszületett, megnőtt, fiatalember lett,