Irodalmi Szemle, 2013

2013/10 - Vilikovský, Pavel: Kutya az úton (regényrészlet, Garajszki Margit fordítása)

Pavel V i l i ko v s ký

Kutya az úton

(RÉSZLET)

Azt hiszem, hogy először a kölni egyetem által szervezett konferencián voltam hivatalból szlovák, de nem esküdnék meg rá, mert akkor még létezett Csehszlovákia, és nem tudom, hogy a szervezők meg a diákok melyik rubrikába soroltak be. Lehet, hogy megszokásból jugoszlávnak tartottak, miért is ne? Végeredményben mindegy, hisz csehszlovákok és jugoszlávok nem léteztek, úgyhogy sem az egyik, sem a másik nem sértődhetett meg. Bár lehet, hogy igazságtalan vagyok német barátaimmal: minimum egy szlovák emigráns tanult az egyetemükön, és Kölnben székelt a Deutsche Welle rádióadó, amelynek szlovák nyelvű programja is volt.

A konferencia amolyan ismerkedési est volt - minden kelet-európai, újabban poszt- kommunistának nevezett országból hívtak egy-egy képviselőt, és örömüket fejezték ki, hogy végre megismerhetnek bennünket; mintha egy másik bolygóról érkeztünk volna. Volt közöttünk egy fiatal német költő az egykori Német Demokratikus Köztársaságból, akinek megengedték, hogy előadja néhány versét, bár a hazaiak csak törve beszélték a keletnémetet. A szervezők bájosan pironkodva vallották be, hogy nem tudnak túl sokat a kultúránkról, és úgy tettek, mintha ez bántaná őket, bár körülöttünk minden arról árulkodott, hogy nagyon jól elboldogultak nélkülünk is. Nem akarok a szemükre hányni semmit, csak ezt a tettetett sajnálatot - hogyan hiányozhat valakinek az, amit nem ismer? Mikor csehszlovák vagy netán jugoszláv kiadói szerkesztőként sorra kerültem, kijelentettem, hogy a totalitárius cenzúra ellenére elég jól ismerjük a német irodalmat, és emlékezetből felsoroltam azokat a német írókat, akiknek a műveit kiadtuk csehül vagy szlovákul. Egy csöppet sem lepődtek meg, hisz a nagy német irodalmat az egész világon fordítják. Nincs azon semmi meglepő, ha a szlovákok, ez a szegény nemzet, kényszerdiétájuk mellett vágynak az idegen ínyencségekre; a gazdag étlapból szemezgető németeket nem érdekelte a nyomorult kifőzdék bűze. Most is csak legendás német udvariasságuk miatt szagoltak felénk, amiért dicséretet érdemelnek, de a valódi, hamisítatlan étvágyat ez nem kárpótolja.

S bizony, mi, keletiek bámulatos illat- és ízkavalkádot alkottunk. Még engem is, pedig ugyanabból a szláv-kommunista fából faragtak, megrémisztett az ukrán szerkesztőnő eszelős beszéde, aki egy szuszra Odüsszeuszhoz, Prométheuszhoz, Próteuszhoz és Krisztushoz hasonlította az írót. Lehet, hogy csak nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy büntetlenül kimondja az összes nevet, mégpedig a nyilvánosság előtt. Majd a hallgatóság soraiból hirtelen egy megtermett és borostás magyar férfi emelkedett fel, amolyan túlkoros diákféle. Egy erőteljes kézmozdulattal lesöpörte a kultúrát az asztal92