Irodalmi Szemle, 2013

2013/10 - Vilikovský, Pavel: Kutya az úton (regényrészlet, Garajszki Margit fordítása)

ról, és sorolni kezdte a sérelmeket, amelyeket a nyugati országok, különösen Németország követett el a magyarokkal szemben a népvándorlás óta. Külön figyelmet szentelt annak, hogy hogyan viselkedtek a legutolsó emigráns csoporttal, többek között vele. Meglehetősen érthetetlenül beszélt, de szívből és olyan kitartóan, hogy a moderátor hölgynek erővel kellett elhallgattatnia. Ezek után a felszólalások után igyekeztem a lehető legkevésbé bűzleni, függetlenül attól, hogy csehszlováknak, jugoszlávnak vagy szlováknak tartottak.

Bevallom, hogy a külföldi expedíciók során gyakran gyötört a kétség, hogy igazi, valódi szlovák vagyok-e, nemcsak ex offo, hanem an sich. A vendéglátóim minden kívánságát szívesen teljesítettem volna, ami csak kiült az arcukra, csakhogy nem sikerült róluk túl sok mindent leolvasnom. Ami a szlovákságot illeti, soha nem árulták el az elvárásaikat vagy az elképzeléseiket. Lehet, hogy a vendéggel szembeni tapintat meggátolta őket, hogy kimutassák a csalódottságukat, és csak a hátam mögött súgtak össze; ám annyi bizonyos, hogy egyetlen szemrehányást sem hallottam tőlük.

Csak a határon túli szlovákoknak voltak kifogásaik, s gyakran meglehetősen éles megfogalmazásban. Münchenben két férfi tüntetőleg felállt az előadásom kellős közepén, és kivonult a teremből. Amint utólag megtudtam, szlovák emigránsok voltak, akiknek nem tetszett a szlovák kultúra legjelesebb képviselőinek általam felsorakoztatott névsora és értékelése. A felháborodásuk olyan mélységes volt, hogy egyikük tiltakozó levélben fordult a minisztériumunkhoz. Ulmban pedig egy kárpáti német adott hangot a felháborodásának, és megtámadta a jelen lévő írót annak a szlovák nyelvről írt cikke miatt. Bár nem ismerte magát a cikket, olvasta a kritikus reakciókat a szlovák kormányhoz közel álló napilapban, és amikor megpróbáltam az író védelmére kelni, ugyanolyan árulónak titulált. A kárpáti német férfi a szüleivel együtt elköltözött a kommunista Csehszlovákiából, ám szíve egy részét feltehetőleg egykori hazájában hagyta, mivel arra szólított fel bennünket, s általunk a szlovák népet, hogy vessünk véget a galamblelkűségünknek, és vágjunk végre valakit pofán.

Milánóban pedig improvizált beszédemet egy olasz bohemista nő tolmácsolta, úgyhogy a sajátos szlovák kifejezéseket a biztonság kedvéért csehül mondtam, mígnem a nézők közül egy hölgy szlovákul hangosan rám támadt a szégyentelenségemért; miközben jobbról és balról két hölgyszomszédja dohogva támogatta. Mikor elmagyaráztam az okot, odafurakodott a színpadhoz, hogy ő tolmácsoljon az olasz nő helyett. Lehet, hogy jobban értett szlovákul, mint a tolmácsnő, de meggyőződésem, hogy a jelenlévő olaszoknak, akiknek a beszédemet szántam, mindegy volt, hogy én milyen nyelven beszélek, ők az elmondottakat szép és hibátlan olasz nyelven akarták meghallgatni. Ez viszont nem érdekelte az új tolmácsomat, számára az volt a fontos, hogy a szlovák nyelvű előadást ne becstelenítse meg a cseh nyelv.

Ezután a jelenet után az összejövetel hamar véget ért, a földijeim egy pillanatra odajöttek hozzám - mégiscsak szlovák voltam, még ha másodrendű is. Az életkorukból ítélve mind a három fiatal nő a kommunizmus bukása után tévelygett el Olaszország-