Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Tözsér Árpád: Minerva Bélvatán (naplójegyzetek)
Minerva Bélvatán 41 ezt B. B. szinte górcső alatt látja, vizsgálja, de a vizsgálódása mintha elfödné a könyv „titkát” (Kertész Imre: A könyv addig érdekes, ameddig titka van). Pontosabban: akaratlanul is felveti a kérdést: ott van-e az én versemben az az „orfikum”, az az elmondhatatlan, amely nélkül nincs igazi költészet? Vagy egyetlen kritikában mindent el lehet róla mondani? Ha ez utóbbi az igaz, akkor a versem felesleges: elég a róla szóló kritikát olvasni. Augusztus 11. A Kossuth rádió Névjegy című műsorában bizonyos Balogh Béla, mérnök-agykutató A végső valóság című könyvéről beszél. A mérés: összehasonlítás - mondja. Az agy tevékenységét, a gondolatot azért nem tudjuk mérni, mert nincs anyagi megfelelője. A gondolat anyagon túli, tehát metafizikai valami. Ha anyagi volna, akkor csak saját magát tudná gondolni. - A könyv befejező története: Megkérdezik az egyik gurut: Miről tudjuk meg, hogy nappal van, s nem éjszaka? A válasz: Ha a távolban álló tehenet megkülönbözteted a tevétől, akkor már nappal van. A kérdezőt nem elégíti ki a válasz. Megkérdezi a másik gurut: Miről tudjuk meg, hogy nappal van, s nem éjszaka? Ha a távoli almafát meg tudod különböztetni a magnóliától, akkor már nappal van - felel a második mester. A kérdezőt ez sem elégíti ki. Elmegy a harmadik guruhoz, s az így felel neki: Ha a szembejövő ember arcában felismered a testvéred arcát, akkor ér véget benned az éjszaka. - Én, ha egyedül vagyok, még a szobám ablakában zöngő szúnyog arcában is a testvérem arcát vélem felfedezni, s máris nem vagyok egyedül. Augusztus 12. Tokajba készülök, ahol még nem haldokoltam! Könyvet teszek az utazótáskámba: Rejtő Jenő: Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam. (Eredetileg Rejtőt is Reichnek hívták, akárcsak Reich-Ranickyt, a német irodalmi pápát, és Rajk Lászlót; rokonok voltak talán?) Az összeállító-szerkesztő Varga Katalin szerint a könyvben található írások műfaja meghatározhatatlan, leginkább memoárra, naplóra vagy útirajzra emlékeztetnek. Engem a 77. oldal bejegyzése Adyra emlékeztetett (ez vicc akar lenni): „A lelkem ódon, babonás vár, mohos, gőgös és elhagyott. (A két szemem ugye mily nagy? És nem ragyog és nem ragyog.)” Meghatódom, és nem tudom, mi hat ennyire meg. Ady-e (szó, ami szó, az idézett négy sora gyönyörű, s akinek nem tetszik, az magára vessen), vagy az, ahogy Rejtő leírja kedvesének (?), a bolgár Xéniának Adyval s A vár fehér asszonyává való találkozását (70. oldal). „Hogy tudott kitágult szemmel meredni, megborzadni lehunyt pillával hanyatt dőlve, ha Adyt hallotta, és valósággal megdöbbentett, midőn a legtisztább csengésű magyar kiejtéssel, hunyt szemmel, félig sírva mondta utá
