Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Kulcsár Ferenc: Isten építőkockái (esszék)
Isten építőkockái 31 S végezetül: íróasztalomat, mely fölött „örök írnokként” hosszú évek óta görnyedek, az egyetemes lét jelképei, a Könyvek veszik körül; az élet értelmét, szellemét, törvényét és ítéletét rejtő Könyvek; az életnek eme Mesterei úgy ölelnek körbe, mint szigetet az óceán vagy tavaszi kertet a virágillat. Miért is? Hogy ihletésükre szóljak a lélekben és a kultúrában tett utazásaimról. S hogy újra és újra az élet húsába vágva „megérdemeljem a békés halált”. A tálentumokról Valamennyien szenvedünk attól, hogy álnéven élünk, nem ismerve fel: tudásunknál csak tudatlanságunk nagyobb, s emiatt, vagyis félelmeink miatt a világ élete naponta szívünkre zúduló szennyes ár, önámító és végtelenített szóáradat, a pogány magamentség ismételgetése. Valamennyien szenvedünk attól, hogy képtelenek vagyunk könnyektől gazdagon simi, úgy, hogy a világ minden bűne és saját bűneink, minden, ami holt és minden, ami él, velünk áradjon a tengerző teremtésben. Valamennyien szenvedünk attól, hogy bebocsátást engedünk lelkűnkbe a farizeusnak, az egész világot birtokolni és uralni vágyó, ezért tömi-zúzni, vádaskodni és rágalmazni mindig kész zsarnoknak. Annak a zsarnoknak, aki mohósága okán még azt is tehernek mutatja, hogy másokat kirabol és elnyom. Valamennyien szenvedünk attól, hogy nem találjuk a lélek és az értelem, ha úgy tetszik, Isten mindent felülmúló csendjét, melynek mélyén a némán áradó lét munkál, s amelyből a teremtmény megérti-megsejti, hogy csak akkor méltó e névre, ha nyíltan megvallja: „...a mélyben töretlen az egység, a tehervállalás, az igazság szeretete, a megrendültség és engedelmesség folyamatossága”, melyből mindany- nyiunknak vállalnunk kell a ránk eső részt. Valamennyien szenvedünk attól, hogy a világon úrrá lett a zűrzavar, s egymás farkasaivá lettünk: a csalás, a rablás, a hazugság, a rágalmazás és a fegyver igazgatja földi életünket. Valamennyien szenvedünk attól, hogy elvetettük a közösségi létet, így munkánk megszenteletlenné lett, szeretetünk meghidegült, gonoszságunk pedig megsokasodott. Valamennyien szenvedünk attól, hogy emberi nemünk elvesztette a pietást, a jámborságot és a kegyességet, s nem akarja többé a feje fölött tudni a végtelen isteni lét tökéletességét. Valamennyien szenvedünk attól, hogy beszélünk, amikor hallgatni kellene, és hallgatunk, amikor beszélni kellene, s e céltalan szolgasággal szenvedést okozunk önmagunknak, embertársainknak, az egész teremtett világnak. Valamennyien szenvedünk attól, hogy nem tudjuk megtenni azt, amiért vér- verejték árán világra jöttünk: „az egyetlennél, az egyedül Méltónál elhelyezni az cl- helyezhetetlent”. Ám valamennyien megkíséreljük.
