Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Kulcsár Ferenc: Isten építőkockái (esszék)
32 Kulcsár Ferenc Hiszen ez a „küldetésünk”: a születésünkkel kapott tálentumokat megsokszorozni, hogy „közös üdvösségünket”, a kultúrát növeljük - feloldódva benne, mint tengerben a só, mint sóban az elrejtett íz. Virrasztások pirosszemű pesztonkája Zrínyi Miklós irodalmunk első és azóta sem felülmúlt eposzának, a Szigeti veszedelemnek a Berekesztésében így beszél: „Véghöz vittem immár nagyhírű munkámat / Melyet irigy üdő, sem tűz el nem bonthat, / Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat.” E nagyjelentőségű sorok 1646 telén, 365 évvel ezelőtt születtek, a magyar végeken, a muraközi Csáktornyában, a török elleni védelem egyik központjában. Idézett sorai tanúsága szerint költőnk rendületlenül hitt a török hódoltság megszűntében, ugyanúgy, mint „nagyhírű munkájának” örök voltában, melyet sem tűz, sem vas, sem irigy idő, sem ég haragja el nem ronthat. Zrínyi költészetbe, irodalomba vetett sziklaszilárd hite azért fontos, mert voltaképpen ö mondta ki először a számtalanszor igazolt tételt, miszerint a nemzet addig él, amíg a nyelve. Egy másik, szintén a magyar végekről, Kassáról induló írónk, Márai Sándor Zrínyi után 300 évvel ugyanezt mondja a Kárpát-medencében élő magyarság 1100 éves történelmére vonatkoztatva: a nemzetet mindig a kultúra teremtette és védte meg - a Szó világokat építő és megtartó erejével, melynek világossága és ereje által az évszázadok során értelmet nyertek a bölcsődalok és a zsoltárok, a felénk boruló csillagos égbolt, az életet ajándékozó Nap, az embernek, jószágnak eledelt adó mezők, a madaraknak otthont nyújtó erdők, a halakban bővelkedő folyók, a viharoktól óvó hegyek - mindaz, ami az otthont, a nemzetet alkotja és őrzi. A lét heideggeri otthona, a nyelv az ember gondviselője és legvégső hazája. Sütő András írja, hogy a magyar nyelv az elmúlt évszázadok alatt felnégyelteket, karóba húzottakat, akasztottakat, vasszögekkel veretett Jézust siratott; hazának, jobbágynak sorsán kesergett; tatárjárást, törökdúlást, Habsburgot, germán és szláv tel- hetetlenséget átkozott; s még Balassi Bálintot is sebhelyes katonaként vette karjába; majd 1848-at, 1956-ot ölelt át szerelmetesen, s általa Berzsenyi Dániel lángóceánba néző angyalszeme is minket őriz és Arany János pásztortüze is általa ég a túlvilági őszi éjszakákon — szóval e kálváriás, de mindig feltámadó nyelv kezdettől a megtartónk, a „mindenesünk volt a közönyös ég alatt”, a „hajnaltalan virrasztások pirosszemü pesztonkájaként”, vagy ahogy Pilinszky János mondta, „sírig hü cselédlányként”. Nos, az írók, a költők naponta sokszor gondolnak a nyelv e csodájára, gyakrabban, mint arra, hogy élnek és meghalnak. Mert vérük csöppjeibe, idegeik dúcába ez a menedék, ez a legvégső haza, a nyelv van „bekódolva”, metafizikai rejtélyként. Nem tehetnek róla. Az írók, a költők már csak ilyenek. S a természetes az, ha azok, akikhez müveikkel századokon át szólnak s akiknek az emelkedése érdeké
