Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Tözsér Árpád: Minerva Bélvatán (naplójegyzetek)
Minerva Bélvatán 39 Július 9. Ma egész nap azt hajtogattam magamban, hogy „Hóhértülök, hóhértülök”, s nem tudtam mire vélni a szöveget. Mi az, hogy „hóhértülök”? Honnan a fenéből, milyen olvasmányomból maradt meg emlékezetemben ez a furcsa szó- kapcsolat? Esetleg Konrád császárt a kürtjével „lehóhéroló” Lehel mondája volna a forrás? Régi magyar irodalmat tanítok ugyan, de mostanában a kalandozások korával és Lehellel holtbiztosán nem foglalkoztam. S ezek után kinyitottam Baka István Tájkép fohásszal című verskötetét, s mit látok?!: a 231. oldalon, a Rachmaninov zongorája így kezdődik. „Hó és üszők hó és üszők.” Úgy látszik, a szöveg zeneiségének sokkal nagyobb a jelentősége számomra, mint ahogy eddig gondoltam! Valahol mélyen, a „lelki füleimben” a „Hó és üszők hó és üszők” verssor zenei hangsorrá alakult (ó, é, ii, ö / ó, é, ü, ö), önállósodott, aztán visszaalakult valami idegen, zagyva szöveggé: a belső magnóm mágneses lemeze ekkor már nem művészi terv szerint, hanem csak véletlenszerűen rántott magához néhány szóreszeléket. Július 17. Talán a rémálmaim miatt, talán a légköri zavarok miatt, tény, hogy az éjszaka nem aludtam, pontosabban csak kerülgetett az álom, mint Baka István Farkasok órája című versében a vershőst: „Felébredek. S úgy kerülget az álom, mint robbanóanyag-raktárt az őr; gyujtózsinóron - minden idegszálon - a félelem lidérclángjai kúsznak.” Az ilyenfajta félelem „lidérclángjaira” - így az álmatlanságra is - általában nincs magyarázat: nem tudni, miért jön, mikor jön. Csak azt tudjuk, hogy általában a szorongással jár együtt, s a szorongást sem magyarázza semmi, az is szubsztanciális létező: ő maga az, ami megmagyaráz dolgokat, például a Farkasok órája-féle remekműveket. Rába György nevezi a Baka-verset a „szorongásos tudatállapot finom megfigyelésekkel, balladás tónusban előadott remekének”. Apropó, Rába! A Baka-kritikusok közül ő teszi-emeli a költőt leginkább a helyére: „Baka István képteremtö ereje annyira kivételes és bőven buzgó, hogy már csupán ezért is bármely jövendő antológiában végérvényes volna a helye.” Csakhogy: ami érdem jobbról nézve, halálos bűn balról szemlélve. A hivatalos kánonba B. I. pontosan a „bőven buzgó képteremtő ereje” miatt nem nyerhet bebocsátást. A mondatpoétika hívei szemében a képpoétika: ókonzervativizmus, lírai ortodoxia. A szókép egyszeri, ismételhetetlen látást, tehát „korszerűtlenül” eredeti, afféle romantikus egyéniséget tételez, az impasszíbilis mondatalakzatoknak viszont mindegy - az „alulretorizált” vershőst (illetve antihőst), az azonosíthatatlan „hangot” (Babarczy Eszter), a stilizált tömegembert, a das Mann-t éppen úgy kiszolgálják, mint a szuverén személyiséget. Én is a semleges, személytelen mondatpoétika oldaláról nézve vagyok sokak számára gyanús.
