Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Tözsér Árpád: Minerva Bélvatán (naplójegyzetek)
40 Tőzsér Árpád Július 22. Megállás nélkül folyik a könnyem: szárazszem-szindróma. Alig látom a kéziratot, amelyet szerkesztek. - Szinte egyetlen pillanatig sem vagyok baj, panasz nélkül. Babits évekig a „beszélgető füzetei”, „panaszkönyvei” segítségével érintkezett a világgal, ha nem fegyelmezném magamat, nekem a naplóim válnának pillanatonként panaszkönyvekké. S ha már Babits: ő kioperált gégével, hároméves haldoklása idején írta meg főművét, a Jónás könyvéi, s fordította le az Oidipusz Ko- lonoszbani, én is csinálhatnék betegségeimben valami hasznosabbat is a panaszkodásnál, s rossz kéziratok javítgatásánál. Igaz, a napokban tovább írtam a készülő Tanulmányok költőportrékhoz című versciklusomat, a Tóth Kriszlina-imitációm munkacíme: Téli monológ, de akár Anyegina is lehetne: T. K. egész költészetét áthatja valami anyegini elégikum. Nem kétséges: ha van újkori magyar verselégia, akkor annak T. K. a mestere. Jegyzet a remek Porhó - ez egy T. K.-vers - margójára: A nő sohasem szemérmes, sohasem szemérmét, mellét, fenekét szégyelli, hanem azt, hogy a szemérme, melle, feneke nem olyan állapotban kerül más, esetleg avatatlan szem elé, ahogy ő szeretné. A nő az esendőségét, a tökéletlenségét, bibliai „tisztá- talanságát” szégyelli. Hogy úgy mondjam: a Bibiián keresztül szemérmes. Július 25. A nagybeteg Zs. Nagy Lajos mondta, sírva, M. Erzsinek, miután nála jártunk: Tőzsért fél évszázada ismerem, de soha még elérzékenyülni nem láttam. Most meg ül az ágyam szélén, és hirtelen megsimogatja a fejemet. O is halálos betegnek látott, s így búcsúzott tőlem. - Nem tudom, megsimogattam-e valóban Lajos fejét. Ha igen, önkéntelenül tettem: talán akkor született meg bennem a gondolat, hogy verset írok a költő szép, formátlanul formás szikla-koponyájáról. (A Mars mostanában felfedezett, rejtélyes „fekete sziklái” lehetnek olyanok, mint Zs. Nagy fekete feje, arca.) Ma befejeztem az akkor, Zsélyben indult versemet, Zs. Nagy arca lett a címe. Augusztus 8. „Éles” kritikát írt a Finnegan haláláról Bodor Béla (Alföld, 2002/8.). Persze, tulajdonképpen jóindulatú és elismerő a bírálata (bár a pietás sosem használ az ilyen írásoknak), észrevételeinek, akaratlanul, mégis élük van. - B. B. mindent tud s mindent megír a versszövegeimről, de talán éppen ezért, végére érve az írásának, feltolakszik bennem a kérdés: ilyen könnyen megfejthető vagyok, csak eny- nyi vagyok? (S ez az a bizonyos „akaratlan él”!) A pedáns filológus kinyomozta, hogy „a világirodalmi toposzok megidézése... ennek a költészetnek a legkorábbi periódusában is jellemzője volt már” (leleplez például, hogy én már negyven évvel ezelőtt beépítettem egy Byron-képet az egyik versembe; akkor én valóban öröksértődött fiók-Byron voltam), úgy vélem továbbá, helyesen látja az alapfontosságú szövegstrukturáló módszeremet: „az építkezést, az egyes elemek szüntelen cseréjét”, jól érti, hogy itt a forma van hivatva feloldani a tartalmi (egzisztenciális) ellentéteket és ellentmondásokat, megzabolázni a vak, sokszor negatív kreativitást, s hogy egyáltalán: az önazonosság is lehet formai elem, jel a többi jel között - mind
