Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Tözsér Árpád: Minerva Bélvatán (naplójegyzetek)
Minerva Bélvatán 37 ki közölte velem, hogy én is olyan irodalmi bankrabló vagyok, mint a többi firkász, s letette a kagylót. Azt történt ugyanis, hogy a Posonium-díj kuratóriumának én is tagja vagyok, de mivel a 2001-es esztendőben nekem is megjelent olyan könyvem (a Finnegan halála című verskötetem), amely esélyese lehetett a dí jnak, lemondtam a tagságomról, a díjról döntő üléseken nem vettem részt, helyemre Koncsol Lászlót kooptálta a bizottság. S az új kuratórium döntése a javamra szólt, Posonium-díjas lettem. Megtehettem volna, hogy nem veszem át a díjat. De ahhoz már nem voltam elég erős. El kellett volna talán mindezt magyaráznom a telefonálónak? Nem tehettem, lecsapta a kagylót. Mintha valaki egy sötét utcasarkon pofon vág, s elszalad. - Nem lettem viszont Madách-díjas. A másik legtekintélyesebb pozsonyi magyar irodalmi díjat Benyovszky Krisztián Rácsmustra című tanulmánykötete kapta. A Ma- dách-kuratórium elnöke, Jaroslava Pašiaková az én könyvemről így nyilatkozott (az Új Szóban): „Egy szigorú, kissé csüggedt költő rajzolódik elénk, lemondó, majdnem cinikus. Nagyon jól megkomponált kötet, az önuralom és a költői konvenció harca. És a Vörösmarty-motívumokra épülő költemény, az Ezredvégi sorok a könyvről! Hátborzongató!” A könyvem tehát jó, csak én vagyok rossz, mert pesz- szimista és cinikus vagyok - s feltehetően ezért nem kaphattam meg a Madách-dí- jat. - Most meg ez a névtelen telefonáló! Ilyen nálunk, Pozsonyban az irodalom- kritika. Június 19. Állok emeleti lakásunk balkonajtajában, s látom, hogy az átellenes épület azonos magasságú, a miénknek megfelelő balkonajtajában egy hozzám hasonló korú idős ember áll, felém néz, mögötte pedig egy nő, feltehetően a felesége, grimaszokat vág az öregember felé. Faramuci helyzet: az asszony szemtől szembe az öreggel nem mer grimaszkodni, énrólam meg nem tudhat. Akkor kinek grimaszkodik? Június 25. Úgy lesz lassan vége a nyárnak, hogy közben nem történt semmi. Csak ez a döglesztő meleg történik álladóan, megállás nélkül. Valamelyik északi szigetről (Grönlandról?) már délebbre költöznek a lakók, mert a megolvadó gleccserek miatt megemelkedik a tenger szintje, s lakhatatlanná válnak az eddig lakható részek is. Szédülten ténfergek be az egyetem épületébe, ott legalább valamivel hűvösebb van, de ott meg bármit látok, mindenből búcsú lesz: néhány nap, és vége a szemeszternek, s vége az egyetemi pályámnak, jön a „nyögdíj”. (Leírom a kifejezést akkor is, ha tudom, hogy olcsó szóvicc: számomra ugyanis most nem az, hanem találó szójáték.) Ma megint avatások voltak az aulában, botladoztam szédült-boldog- boldogtalanul a kiöltözött, ünneplő tömegben, gyönyörűséges lányaink között, s úgy néztem őket, mint aki utoljára lát valamit. Aztán T. Sz., földig érő tűzpiros nyersselyem ruhájában rám köszönt, s én zavaromban majd orra buktam, nem tehettem meg, hogy ne gratuláljak neki, erre a leányzó áttette hatalmas rózsacsokrát a mellette álló idős hölgy kezébe, és se szó, se beszéd megölelt, és elérzékenyülve azt suttogta a fülembe: hiányozni fog, tanár úr. Úristen, hát még maga, hát még maguk ne-
