Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Halk szavát ma is hallani - Látni, amit nem léltunk; Nincs mód nem menni, ahova te küldték A szakrális haza; Hajamnál fogva elcipelt a tengerig (kisesszék)
32 Kulcsár Ferenc „És hazám volt a szó, s hazám volt a nép, mely magyarul beszél, a nép, az óriási állat, mely e fekete földön él; amit mondtam, a nyelvén mondtam, erőm az ő ereje lett, sorsát magamba építettem, sorsa magába épített.” Azt hiszem, az a jó, ha minél többet és igazabbat akarunk tudni arról a tizenöt milliós közösségről, arról a nemzetről, melyet - ahogyan Szabó Zoltán írja Szerelmes földrajz című müvében - a Kárpátok barna vonala védőn és tartón ölel át, s arról is, ami ezen belül van, e haza „földrajzi vallomásáról, a tájak pompás együtteséről, a levegőről, az életről, mellyel a föld mássá neveli a testet, a borról, mellyel a föld mássá formálja a kedélyt, mint más tájak fiaiét”. Hiszen „az ember minden öncsonkító és korszerű balítélet ellenére is nemcsak a fajta fia, hanem a táj szülötte is”; logikusnak tűnik tehát, hogy „valóságosabb és hitelesebb dolog a magunk éghajlatáról, a magyar látásmódot nevelő tájról, a magyar kedélyt kialakító földről és égről beszélni, mint a magyarokat saját nemzeti célok felé vezérlő magyarok Istenéről”. Ez a sajátos magyar látásmódot, magyar szellemet és lelket, a magyar „géniuszt” nevelő táj nem azonos, soha nem is volt azonos a politikai értelemben vett országgal, az ország állandóan változó politikai határaival. Hiszen az „ország” csupán hatalom és birtoklás, de a nemzet, a haza a magasban kultúra: szeretet, értelem és érzelem, közös emlék a múltból és közös terv a jövőre. Ezért a népnek, a nemzetnek nem a változó és múlandó „politikai térkép” határolta országot kell megtöltenie kultúrával, hanem a „hegy- és vízrajzi térképet”, azt az ölelő karra emlékeztető hazát, a Kárpátoknak azt a karéját, medencéjét, melyet a kultúrateremtő és kultúraőrző magyar nép évszázadok óta benépesít, táj és ember kölcsönös egymás-nemesítését teremtve meg. Egykori erdélyi barátom, Beke György könyvéből idéznék itt néhány gondolatot arról — és nemcsak arról —, hogy a nemzet lelke, a nép életét kezdettől a redői- ben őrző nyelv, a „hatalmas” anyanyelv csak azért nem kívánja éreztetni velünk a „hatalmát”, mert az olyan nagy, hogy lázadni sem lehetne ellene. Nos, ez a hatalmas anyanyelv adja át évszázadok óta egymásnak a nemzedékeket, bízza őket az idő gondjaira és vállal is gondoskodást fölöttük. Éppen azáltal, hogy a gyermek, majd a felnövő emberfia a nyelv szavaival veheti birtokába - eszmélése rendjén - a maga kicsiny, majd táguló környezetét, házat, udvart, virágokat, dombokat és síkságokat, vizeket és szeleket. Mindent-mindent a halhatatlan közös alkotás, a nyelv hoz elénk és mutat be nekünk. „A nyelv - mindegyik anyanyelv - emberekben él és tájakban, földben és égen, mivel a maga szelleme szerint nevezi meg a havasokat és a völgyeket, a csillagokat és a fogalmakat, a világ legbölcsebb egyenlőségeként fo
