Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Halk szavát ma is hallani - Látni, amit nem léltunk; Nincs mód nem menni, ahova te küldték A szakrális haza; Hajamnál fogva elcipelt a tengerig (kisesszék)
Halk szavát ma is hallani 31 lőtt”. Jónás kifakadására pedig, miszerint az önző szívek és süket fülek számára „gyönge fegyver a szózat és igazság”, Isten így válaszol: „»Van idő, én várhatok. Előttem szolgáim, a századok, fújják szikrámat, míg láng lesz belőle; bár Jónás ezt már nem látja, a dőre. Jónás majd elmegy, de helyette jő más«, igy gondolá az Úr; csak ezt nem tudta Jónás.” Hála Babitsnak, mi, mai Jónások, már tudjuk ezt; történetesen azt, hogy Isten nem hazudott Jónásnak, hiszen feddő szava kicsírázott néhány önző ninivei szívben. Ezért mondhatja az Úr Jónásnak: „A szó a tiéd, a fegyver az enyém.” Azaz: „Én, az Úr cselekszem”, ezért „Ninive nem él örökké”. Babits a Jónás könyvéhez élete végső napjaiban hozzákölti a gyönyörű és megrendítő Jónás imáját, melyben összegzi élete, az emberi élet „titkát és küldetését”, azt, hogy a bujkálás nem segít rajtunk, elő kell jönnünk a hallgatás háromnapos, hároméves, három évszázados poklából, szégyenéből és gyalázatából a fényre, s elmenvén Ninivébe szint kell vallanunk, azaz szolgálnunk a Teremtőt és teremtményét: az Istentől kapott tálentumokat mindaddig gyarapítanunk, mig a Cethal gyomrában végképp el nem tününk. íme, a magyar költő-Jónás, aki bár nem született prófétának, mégis a gyülekező veszély, nemzete fenyegetettsége, meghasonlása és oldott kéveként való széthullása szólásra bírta őt - engedve erkölcse, lelke és Istene hivásának. S egyben bízva benne, hogy „az igazságnak már az is elég, ha elsuttogják, s a pusztából is odatalál az élők fülébe”. A szakrális haza „Forró időkben”, 1938-ban vetette papírra Illyés Gyula a Haza, a magasban című elhíresült versét, melyben időben visszafelé és előre is megfogalmazta az örök tételt: Homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi ott fészkel, égbemenekszik. Vagyis: a lélek és a kultúra által „áll az én hazám már, védőbben minden magasságnál”, hiszen egy nemzet irodalmának sok-sok évszázada egyben a nemzet tudatának, közösségi éto- szának ércnél is maradandóbb letéteményese, na és persze alakítója és fenntartója is. „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, köréd varázskor teremtődik” - hirdeti Illyés a szó hatalmát, melynek erejétől a történelem során „dühöngő folyók kezesedtek, futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak”. A magyar irodalom művelőinek tanúsága mutatja, hogy valóban létezik „haza a magasban”, egy olyan ronthatatlan Haza, egy olyan megölhetetlen Gondolat, ahol/amelyben összeérnek az utak: az öröm és a gyász; ahol/amelyben egymásba omlanak a folyók: a múlt és a jelen; ahol/amelyben kiirthatatlanul tenyésznek a sziklahasító hajszálgyökerek; ahol/amelyben öntudatlanul is egymásra talál és egymás hasznára van a jelent gyúró-formáló és a jövőt végtelenül akaró közösség, a létéről tudni és tudósítani kívánó szellem, ahogyan Szabó Lőrinc írja:
