Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Halk szavát ma is hallani - Látni, amit nem léltunk; Nincs mód nem menni, ahova te küldték A szakrális haza; Hajamnál fogva elcipelt a tengerig (kisesszék)
Halk szavát ma is hallani 29 és a megbocsátás nem apad ki belőle; ellenkezőleg, ezáltal árad ki rá a derű, az öröm és a szeretet, s aki szeret, az a bennünket szívünk legmélyéig ismerő Istené: a szeretet pedig olyan kincs, hogy azon az egész világot megveheted, és nemcsak a saját bűneidet váltod meg vele, hanem a másokét is. „Barátaim — mondja Aljosa tanítója, a haldokló Zoszima sztarec -, kérjetek jókedvet az Istentől, legyetek vidámak, mint a gyermekek, mint az égi madarak. És ne zavarjon benneteket cselekvésetekben az emberek bűne, ne féljetek, hogy az elsodorja és nem engedi megvalósulni a ti müveteket, ne mondjátok, erős a bűn, erős a becstelenség, erős a rossz környezet, mi pedig magányosak vagyunk és tehetetlenek, elsodor bennünket a világ, és nem engedi megvalósulni a mi nemes művünket. Kerüljétek az ilyen kishitűséget, gyermekeim!” Pilinszky János mondja, hogy Dosztojevszkij egy lángész, egy ostoba fajankó, egy szent és egy szerencsétlen börtöntöltelék drámai megtestesítője, aki mind a néggyel egyszerre van eljegyezve: csak igy válhat müveiben egyetemessé, csak így győzheti le hitelesen a semmi sötét pusztításait, s „békítheti ki a hóhért a báránnyal: a meghasadtságig és az időtlen felülmúlás megbékítő egységéig megtapasztalva az elme rendjét, a szív tisztaságát, az együgyüség áhítatát és az ösztönök poklát”. Dosztojevszkij a világ abszurditását elvetve a világ szegényeinek önfeledt virrasztását ábrázolta, az e teherből sugárzó isteni mindenség jelenlétét sugallva, azt, ahogyan e virrasztva vigasztalók képesek magukra venni a világ, a lét képtelenségeinek súlyát, ezért Dosztojevszkij kimeríthetetlensége felé mindannyian - írók és olvasók - csak úton vagyunk. Samuel Beckett misztikus szenvedélyével szemben, aki „mindig megáll az érzéki határán, vagy még inkább talán: egy lépéssel az érzéki határa előtt - leszegett fejjel a lába elé meredve”, Dosztojevszkij külön választja a halál és a testi halál valóságát. Nála, illetve Zoszima Sztarecnél „az agónia a testé; a halál a lélek birodalma”. És ez az utóbbi messze-messze túlnő az időbeliség határán. És szemben Franz Kafkával, aki - Pilinszky Jánost idézve - egy „tiszta” angyal szemével látja ugyan a világot, de mivel hátat fordít az Atyának, negatív képet fest a világról, szóval Kafkával szemben Dosztojevszkij egy olyan „tisztátalan” bűnös, aki pillantását az Atyára szegezi, s emez alázat kegyelméből pozitív képeket ad a világról. Egyszóval: „Kafkánál nem látjuk, amit látunk. Dosztojevszkijnél látjuk, amit nem látunk.” Azt is mondhatnánk, hogy Dosztojevszkij olyan volt, mint a bibliai Bálám szamara, illetve Mózes, aki úgy élt és írt, mintha látta volna a láthatatlant. Ezért mindmáig Dosztojevszkij maradt a világ talán legmodernebb írója, átélve az idő és a lét s benne az ember teljes drámáját, s egyben mélységében megmutatva, hogy vannak „örök dolgok”, „örök kérdések” és „örök feladatok”, amiket soha nem haladunk meg. Nincs mód nem menni, ahova te kiildtél A civilizáció évezredeit gondosan „olvasva” azt látjuk, hogy az ember történelmét a történelemfeletti Istennel való találkozása alkotja, ezért csak azoknak az esemé
