Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Halk szavát ma is hallani - Látni, amit nem léltunk; Nincs mód nem menni, ahova te küldték A szakrális haza; Hajamnál fogva elcipelt a tengerig (kisesszék)
KULCSÁR FERENC Halk szavát ma is hallani Látni, amit nem látunk Nemrég „valami miatt” újraolvastam Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényfolyamát. Varázslat volt ismét elmerülni e remekmű univerzumában, „a semminek és a mindennek eme királyi kifizetésében”, talajvesztettségünk és megosztottságunk e nagyszerű meghaladásában, a létezés e „tragikusan boldog egyetlen mondatában”, mert megerősített abban, hogy az embernek a rész helyett mindig az egészet: életet, szenvedést, halált, a teremtés teljességét együtt kell szem előtt tartania, hogy ráébredhessen — az emberi nem „véghetetlenül és örökre egy”. Ivan és Aljosa, a két testvér: a hit és a hitetlenség időtlen egymásnak feszülése. Ivan, az emberisten a puszta észre támaszkodva úgy véli, hogy egyetlen gyermek kínszenvedése a földön elég ok arra, hogy elutasítsa Istent, hiszen a „világ részvétlen őrlőmalom, melynek kerekei között se a bűnös, se az ártatlan nem számíthat irgalomra”. Ez a lázadás azonban „a mindent szabad” anarchiájába vezet, mely a semmi műveit, a céltalanság poklát szüli meg, s pusztításaival közönybe, narkomániába, öldöklésbe, megsemmisülésbe torkoll. Ivánnál szemben Aljosa, az istenember túllép e logikán, s az ember bűneinek a drámája fölött megpillantja a világban a jórészt láthatatlan, mégis hatalmasan jelenlévő isteni részt, ezért nem önmaga, a világ, mások és Isten ellen fordul, hanem „könnyeivel öntözve a földet leborul és csókolgatja azt, s megesküszik, hogy örök- kön-örökké szeretni fogja a teremtést”, elfogadva s egyben meghaladva a szenvte- lenül őrlő malomkerekek létezését. Ivan az e világit, az időbelit faggatja és vádolja, Aljosa a teremtés egészét, a Teremtőt és az öröklétet dicsőíti, és ő az, aki bár meggyalázott és kifosztott holtakban gyökérzik, de gyökérzik és lombot hajt, és mindvégig hisz, még ha az történne is, hogy mindenki eltévelyedik e világon, és csak ő maradna hívőnek egyedül: akkor is meghozná a maga áldozatát, és egyedül maradva is magasztalná Istent. O az, aki az egész mindenségért dolgozik és a jövőért munkálkodik, mert egy éjszakán, amikor „a földi csend összeolvadt az égivei, s a föld titka egybeért a csillagokéval, az Isten számtalan sok világából jövő szálak összefutottak a lelkében; kézzelfoghatóan érezte, ahogy egy rendithetetleníil szilárd valami, az égbolt leszáll a leikébe, s valami eszme lett úrrá az értelmén - immár egész életére és örökkön-örökké. Gyönge ifjúként omlott a földre, de egész életére megkeményedett harcosként állt fel. Soha életében nem tudta elfelejteni ezt a pillanatot”. Dosztojevszkijnek, ennek a „démoninak született, de az emberibe visszataláló”, halálra ítélt, de kegyelmet nyerő zseninek az „evangéliumi regényét” szelíd erő hatja át: azt sugallja, hogy az ember nem követhet el olyan bűnt, amely kimerítené Isten végtelen szeretetét; ezért az embernek mindaddig nem kell félnie, míg a bűnbánat
