Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Egy álfilozófus vallomásai - 1. (regényrészlet)
Egy álfilozófus vallomásai 21 Lajos elveszi, „Isten éltesse!” - mondja, és egyszerre felhajtja a pálinkát, majd a pohárkát visszaadja, és megtörli a száját. „Egészségedre!” - mondja apám. Majd magának is tölt, felhajtja, az italra kenyeret szelnek, és harapnak. Mindezt némán, csendben teszik, étkezés közben nem sok szó esik. Apám még kétszer tölt a törkölypálinkából, sosem többször, sem kevesebbszer, kenyeret falatoznak hozzá, aztán öregmama elteszi az üveget. Mindig egyformán marad benne az italból. Majd enni kezdenek. Mintha az azonosság jegyében szertartást végeznének, melyet a mindennapi szükséges tennivalók során hagyománnyá avatott az idő! A férfiak maguknak szelnek a nagy késsel - mellükhöz ölelve - a domború kenyérből, maguk szedik ki a rántottét a serpenyőből, esznek, aztán Lajos feláll, és megköszöni a reggelit; apám azt mondja még: nemsokára befogunk... szántani megyünk a Kőmáira...! Ebédhez és vacsorához bor dukált. Akkor is mindig meghatározott számú, három vagy négy pohárral. Ilyenkor többet beszélgettek, mintha a bor a társalgás itala is lenne. Meg a mulatásé. Egyszer apám elmesélte, hogyan hozták haza a hajlókból Dobbantó Istvánt. Apám ritkán nevetett, inkább csak elmosolyodott, a szája szélét elhúzva kivillantotta fogait, nem szerette a hangos nevetést, netán a röhögést. De amikor ezt a történetet elmesélte, hosszan és hangosan kacagott. Ritkán láttam ilyen jókedvűnek. Apám komolyan szeret beszélgetni, nem tréfálkozva, inkább értelmesen, gondolkozva közben. Ezért lepett meg a történettel. Akkor a hajiokokban sokan mulattak férfiak, valamilyen névnapot ünnepeltek, daloltak is a bortól, jókedvüek voltak, Dobbantó István pedig nagyon berúgott. A gazdát a járása miatt hívták Dobbantónak, olyan akaratosan és erősen lépkedett; dobogva járt, mintha valamit legázolna. A járásban részt vett az egész teste, lábait súlyosan rakta egymás nyomába, minden lépte egy-egy nagy dobbantás volt. De akkor úgy berúgott, hogy járni sem tudott, nem hogy dobbantani! Oldalról karolták ketten, úgy vitték haza a hajlokoktól, a Kositkáról. Lábai rogyadoztak, botladozva lépegetett, nem bírta tartani magát, tehetetlen volt. S az éjszakában már senkinek nem volt da- lolós kedve, váltakozva cipelték a gazdát, nem így várja őt otthon Róza asszony! S ahogy egyik páros átvette őt a másiktól, felhúzódott a rövid téli kabátja, hideg ősz végén, december elején már fagyott, majd a gazda lajbija csúszott föl a mellén, végül az inge is kibújt a nadrágjából és az arcára gyúródott, kalapja leesett, lógó feje belebugyolálódott a ruhájába. Dobbantó István feje eltűnt. Nagy fekete-fehér gubanc volt a helyén. Még megfullad! mondta valaki, s komolyan vettük, nevetett apám. Keresni kezdtük a fejét, hogy kiszabadítsuk és levegőt vegyen, de nem találtuk, a feje beleveszett a nagykabátba, a ruhája és az inge gönceibe, már meztelen volt a dereka meg a melle, de a fejét nem találtuk. Komolyan megijedtünk, derült apám, féltünk, hogy megfullad, keressük, s a feje sehol....! Majdnem le kellett vetkőztetni, mig megtalálták Dobbantó István fejét, megigazították az öltözékét, és már nem két oldalról karolva vitték haza, hanem egy erős férfi a két lábát fogta, a másik a hóna alatt tartotta, úgy vitték haza a gazdát. Mint egy halottat.... Vézna kamasz voltam, s már ismerkedtem a borral, öntözéskor, húsvéti locsolásnál meg
