Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Egy álfilozófus vallomásai - 1. (regényrészlet)
22 Duba Gyula kínáltak a lányos házaknál. Apám bizonyára azért mesélte el Dobbantó István történetét, hogy okuljak belőle, az ivásról nem tartott előadást. Rám bízta, hogyan ismerkedem meg vele. Bízott bennem, s talán várta, hogyan találkozom a mámorral..., uramisten, az ittassággal, a korhelykedéssel... nagyanyám figyelmeztetett néha: be ne rúgj, te... hallod...! Meg néha anyám mondta, kérlelően, puha hangon: ne igyál! Nem szerettem a bort, de megszoktam. Furcsa viszony, bár nem kívánom, mégis meg kell innom. Helye és szerepe van az életemben. Gyakran egyedül dolgozom a szőlőben, őszvégi munka a „fedés”. Sekély árkot ások a tőkesorok között, és a kiásott földet a tőkék gyökerére dobálom, betakarom őket, befedem, hogy télen ki ne fagyjanak. Nedves, szeles időben, gémberítő hidegben nehéz munka, nem fizikai értelemben, hanem a kitartás, az egész napi magányos munka értelmében. Szőrtarisznyámban ebédet viszek, kenyeret, kolbászt, hagymát, töpörtyüt vagy szalonnát, s egész napra egy üveg bort. Borvidéken a szőlő s a bor az életvitel részei, a munka tartozékai és a mindennapoknak gyakran jótékony elemei, a fedésnél a bor segít a zord időben! Bár az otellóborok savanyúak, vadítók és egészségtelenek, mindenki tudja ezt, módjával isszák, nem szokásos a korhelykedés. Aki iszákos, mindenki tudja róla, megbélyegzi magát. Nem vetik meg érte, de nem illik....! Apám bora nagyrészt szintén otelló, de van jó borszőlőnk is, „ojtott” szőlő, nagyon öreg, göcsörtös tőkéken terem, meg apró szemű sötétkék balkáni szőlőnk is van, erőtlen bor lenne belőle, de a fehér otellót megszelídíti. Apám kiválóan ért a borhoz, kedveli is, meg aztán fontos számára, hogy ha vendége jön, jó borral kínálja! így már kamaszként megszoktam a bort, s bár - mint mondtam - nem ízlett, de igazodtam a szokáshoz. A kamasz úgy belenő a borivásba, mint a csikó a hámba, kezdetben az állat sem ismeri a hámot, aztán a hátára-nyakába teszik, és azután már viselnie kell. A borivásbán is helyt kell állni a legénynek... de úgy, hogy bírja, s közben nem lesz részeg! Először én sem bortól rúgtam be, hanem édespálinkától... A front után kinyitott a szövetkezeti kocsma, Juhász úr azonban sört nem csapolhatott, azt valahol Csehországban meg a városokban itták meg, bort mért volna, de az sem volt, megitták az orosz katonák, szódavíz sem volt, csak valamilyen szép színű, piros édespálinkát mért. Északi szlovák vidékről szerezte be. Ezenkívül másféle portékája is volt Juhász úrnak. Valahonnan amerikai UNRRA csomagokat hozott, konzerves dobozokban mindenféle ismert és ismeretlen dolgot, ezeket árulta. Kíváncsian nyitogattuk őket, kemény kekszeket és némi csokoládét majszoltunk belőlük, a rágógumival ismerkedtünk, de nem ízlett, meg valamilyen savanyú üdítőitalporokat nyalogattunk, Juhász úr vizet is adott hozzá, de úgy sem ízlett. Az édespálinka azonban ismerős, ezzel tudunk mit kezdeni, a porok íze keserves, a rágógumi idegen és élvezhetetlen, de a pálinka szép rubinszínű és itatja magát, bár drága nagyon. A pénz pedig... csupa régi énnével fizetünk, mindenféle bankjeggyel, pengő, szlovák vagy új csehszlovák korona, de márka és rubel is akad, főhet Juhász úr feje, míg valahogy összehangolja az értékeket, törvényes kurzus egyelőre nincs.
