Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - SZEMLE - Bartók Imre: „ Amíg arcod szertefoszlik előttem ” (Jon Fosse: Melankólia) - Hizsnyan Géza: A Mefistofele a Magyar Állami Operaházban (Arrigo Boito operája)
88 SZEMLE hogy a közönség operai színpadon csak ezzel a szép, de gondolatilag végletesen leegyszerűsített Faust-képpel találkozik. Pedig hát... Gounod-val szemben Boito megkísérelte a csaknem lehetetlent: belevinni az operába Goethe filozófiáját, történelmi kérdésfölvetéseit. Önmagában az a tény, hogy a saját maga által írt librettóban a Faust második részét is fölhasználta, bizonyítja a vállalkozás nagyságát és a szerző bátorságát. Ezt a második részt legtöbbször még a prózai színházi előadások is elhagyják, igyekeznek megkerülni, mondván „ez már nem dráma, inkább filozófia”. Boito müvének részletesebb elemzésére e helyen nem vállalkozhatom. A Faust „teljes értékű” - önmagában külön tanulmányt érdemelne, mit is jelenthet) ez a fogalom - átültetése operaszínpadra feltehetőleg reménytelen próbálkozás lenne, Boito műve azonban számos problémája, megoldatlanságai ellenére is érdekes, izgalmas, meggyőződésem szerint méltatlanul mellőzött alkotás. A magyar operakritika legnagyobb alakja, Fodor Géza „...Boito goethei szellemű, és tiszteletreméltóan értékes Faust-operája...”-ként emlegeti. Kovalik Balázs rendező tizenöt éve Szegeden egyszer már elővette, és nagy visszhangot kiváltó előadást készített belőle. 2010-ben pedig, még az Operaház főrendezőjeként, újra színre vitte. Alig néhány előadás után azonban jött a politikailag motivált vezetőváltás, és a produkció mintha eltűnt volna a repertoárból. Szerencsére másfél év szünet után idén január-februárban nyolc előadás erejéig újra műsorra került. Kovalik hatalmas, látomásos látványszínházat rendezett. Már a bevezetés rendhagyó, illetve rendkívüli. A zenei prológust balettjelenetben megkomponált „angyalok harca”, „égi csapatok vonulása”, a réz- fúvósoknak a „többszintes mennyországban” történő megjelenítése illusztrálja. Nagyszabású indítás! Faust és Wagner a nézőtéren az egyik sor közepén szólal meg először, innét (közülünk) kerülnek föl a színpadra, lépnek be az előadásba. Közhelyes megoldás? Némely kritikusok szerint az. Viszont értelmezhető, és nem mond ellent sem az eredeti műnek, sem a rendezői értelmezésnek. Akkor pedig miért ne?! A színpad közben ismét benépesül. Ezúttal már a frankfurti utcákon ünneplő, mulatozó tömeget látjuk. Kis papírma- kett házakkal érkeznek, ezek pusztulnak el azután a tűzvészben és forgatagban. Megint milyen egyszerű, akár sematikusnak is nevezhető ötlet, és milyen jól működik! A prológus műanyag szárnyas és ruhás harcoló angyalai, a glóriás angyalseregek - Benedek Mari kifejező, látványos jelmezei - után ismét egy kis iróniát, távolságtartást sugalló elem. A színpad hátterében már a prológus alatt ott van egy különböző színekben villód- zó „monstrum”, amely az előadás végig színen lévő, fő alapvető díszleteleme: A DNS kettős spirálja által ihletett kettős, végtelenített — sehová sem vezető - lépcsősor (Antal Csaba díszlettervező kifejező és jól funkcionáló „találmánya”), erről ballag lefelé egy „éjszakai járókelő”, aki szinte észrevétlenül csatlakozik Fausthoz és Wagnerhez. Ő Me- físztó, aki a Tagadás Szellemének nevezi magát, aki nem csodálja sem a terem-
