Irodalmi Szemle, 2012

2012/9 - SZEMLE - Bartók Imre: „ Amíg arcod szertefoszlik előttem ” (Jon Fosse: Melankólia) - Hizsnyan Géza: A Mefistofele a Magyar Állami Operaházban (Arrigo Boito operája)

SZEMLE 89 tést, sem a teremtés koronáját, és az Úr­ral fogadást kötött az ember lelkére. Operaszínpadon meglepően pontosan, alaposan kidolgozottak a szereplők kö­zötti viszonyok. A színészek nem csak eléneklik, el is játsszák a helyzeteket, történéseket. Illetve sokszor inkább el­játsszák... de erről majd később. Apró­lékosan kidolgozott emberi viszonyok - és viszonyváltozások - és a nagyszabá­sú képek, tablók váltják egymást a szín­padon. Nagyszabású és eredeti a bo­szorkányszombat megoldása is. Két szinten „működő” kaszinó, játékbar­lang, vannak ugyan viliódzó neonok, az egész mégis nagyon „emberi”, persze korántsem a szó pozitív értelmében. De Mefisztó tudja, és megmutatja: a bo­szorkányszombat, korántsem csupán a pokol angyalainak (ördögeinek) „ügye”, ez az emberi természethez is szorosan hozzátartozik, ezt (is) műveli, kívánja az ember. Margit börtönjelenetének in­dítása megint bensőséges, intim: a bom­lott elméjű lány monoton lépdel, a gya­korlatilag üres színpadon az ő „útja” je­löli ki cellája falait. Az őrülési jelenet expresszív, hatalmas mennyiségű vörös masszát (müvért) használva kényesen egyensúlyoz a komolyan vehetőség és a komolytalanság határán. De mindvégig megtartja az egyensúlyt, a „megváltást” azonban mindez relativizálja. A harma­dik felvonás az ókori Görögországban játszódik. A színpadon azonban az ókor meglehetősen sajátságos módon jelenik meg. Harci pózokban lévő görög vité­zek hatalmas átlátszó, buborékokra em­lékeztető gömbökben emelkednek- ereszkednek, vagy éppen mozognak ho­rizontálisan a színpadon. A kétségektől, lelkiismeret-furdalástól gyötört Heléna egy, az inkubátor, a szolárium és a bonc­asztal képzetét is felidéző díszletelemen fekvő hullából falatozik hatalmas műa­nyag evőeszközökkel. Násza Fausttal két hasonló inkubátor-szoláriumban tel­jesül be, úgy, hogy a két ilyen, különál­ló „ágyat”, melyekben fekszenek, (a de- fibrillátorok drótjaira emlékeztető) ve­zetékekkel kapcsolják össze; a betelje­sülés egy elektromos kisülés. Mivel Faust végül nem találja meg azt a vá­gyott pillanatot, melyben meg akarná állítani az időt, a halála pillanatában vé­gül is elénekli nagy fölismerését: „kívá­nom, hogy ez az álom legyen szent hit­vallásom...”, illetve hogy „Az Evangé­lium az én bástyám”; az Úr megnyeri - ha úgy tetszik, Mefisztó elveszíti - a fo­gadást. A Mennyei Seregek hozsannázá- sa közben azonban a színpad közepére fejjel lefelé belógatnak egy bukott an­gyalt, nehogy valaki valamiféle roman­tikus, sikeres és szép befejezésre asszo­ciáljon. Zeneileg Kovács János karmester nagyszerű munkát végzett. Bár ez sajnos koránt sincs így minden előadás­ban, a tiszta és szépen artikulált zeneka­ri hangzást vegyük az Operaházban ter­mészetesnek, a zenei értelmezés, a mü „filozófiájának” zenei kibontása mélyen megérintett, és nagymértékben járult hozzá az előadás nyújtotta élményhez. Sajnos ugyanez nem mondható el az énekesi teljesítményekről. A címszere­pet éneklő Palerdi András kitűnő, ope­raszínpadokon ritkán látható színészi teljesítményt nyújtott. Testtartása, mi­mikája, intenzív szinészi jelenléte pró­zai előadásban is megállná a helyét,

Next

/
Oldalképek
Tartalom