Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - ODA-VISSZA - Csicsay Alajos: Kétszáz éves dominanciaharcok Európa közepén - II. Miért nem lett jó hungarusnak lenni? (tanulmány Kovács Endréről)
Kétszáz éves dominanciaharcok Európa közepén 21 Nagyon sok, ma is terjedő tévhitet cáfolhatunk meg azzal is, ha egy-egy nyomdaterméket (újra) áttanulmányozunk, így például Kovács Endre Szemben a történelemmel című munkáját, amelynek alcíme: A nemzetiségi kérdés a régi Magyarországon. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1977). Számomra e tanulmánykötet főleg azért vonzó, mert szerzője nem ír le benne kinyilatkoztatásokat, helyettük inkább nyitott kérdéseket tesz fel. Például ilyeneket: „...a francia nemzetfogalom valóban fedi a magyar nemzetkoncepciót...?” (153.). Itt álljunk meg egy pillanatra! Nézzük meg, miként határozza meg a nemzetet a Magyar értelmező kéziszótár legújabb kiadása! Nemzet: „Történelmileg kialakult tartós emberi közösség, amelyet közös nyelv, közös terület és gazdasági élet, s a kultúrában megnyilvánuló közös lelki sajátosságok tartanak össze”. Nem ismerős? Már hogyne lenne az, de valószínűleg csak az idősebb korosztály számára, amelynek tagjai számtalanszor fel kellett, hogy mondják különböző szemináriumokon, sőt főiskolai-egyetemi vizsgák alkalmával is. Ami megdöbbentő, Kovács Endre is ugyanezeket a kritériumokat sorolja fel könyve 12. oldalán, úgy, mint Sztálintól eredő felismerést. Hát nem elgondolkodtató? Miben különbözik ettől „a francia Tudományos Akadémia 1694. évi definíciója”, amelyre Kovács hivatkozik? „E szerint a nemzet egyazon állam, egyazon ország lakosainak együttese, mely ugyanazon törvények alatt él, ugyanazt a nyelvet használja. Itt tehát az állami és a nyelvi közösség a nemzet ismérve” (10.). Tehát a franciáknak köszönhető a nemzetállam, s végül a politikai nemzet fogalma, amihez mindmáig szigorúan ragaszkodnak. S aztán ez lett a minta szinte az egész világon. Sajnos, a reformkortól kezdve Magyarországon is, és persze a mai Szlovákiában úgyszintén. Kovács Endre további kérdései: „Vajon a magyarosítási mozgalom valóban a nemzeti állam megvalósítására törekedett-e?” (153.). „Mi vitt volna nagy tömegeket önként a magyarosítás útjára? A nagyobb érvényesülés? A félelem? Súlyos kérdések ezek, a válaszok pedig nagyon is ellentmondóak voltak a múltban” (154.). Miért csak a múltban? Ma talán nem így van? Legfeljebb az áramlatok iránya változott meg. Elgondolkodtató meglátás a következő is: „Történetíróink kimutatták, hogy a haza a parasztok szemében nem a szélesebb értelemben vett hazát, hanem a háztájat, a saját gazdaságot jelentette, s ez egészen természetes is. Ez a leszűkített hazafogalom bizonyára nem pusztán és kizárólag a parasztok sajátja; mindenki elsősorban a családja és önmaga, háza tája biztonságát védi, amikor a hazát védi” (33.). Ezek alapján a parasztság helyett Írhatnánk akár nemzeti kisebbségeket is. Ők már nem csupán a házuk táját és családjukat, hanem az őket összefogó közösséget, nyelvüket, kultúrájukat, közös történelmüket, az általuk lakott - több nemzedék birtokolta - területet féltik. A megvédésére ma már nem nagy esélyük van, azt is mondhatnánk, szinte semmi. Persze az is kérdés, van-e még rá igényük? Bárki irta is le elsőként a nemzet fogalmát - azt már régen kétségbe vonták, hogy Sztálin leleménye - kiindulópontnak a közös nyelvet jelölte meg és az ismérvek sorát a közös lelki alkattal zárja, „...a lelki alkat közössége, vagy ha úgy tét
