Irodalmi Szemle, 2012

2012/8 - KONSTRUKCIÓK - Szalay Zoltán: A konstrukciók kikezdhetőségéről (könyvkritika)

90

Szalay Zoltán

is okot adhatnak. Ebből származik az a valószínűleg feloldhatatlan konfliktus, amely például Németh Zoltán és Vida Gergely között kelt értelmezési feszültséget: Németh szerint „a nem érdemtelenül ismeretlen költők most újra felszínre bukkantak, sőt egy összefoglaló tanulmány keretein belülre kerültek” (61.), amire Vida így reagál: „...e tekintetben sem tudok Németh Zoltánnak igazat adni, miszerint - akárhányszor olvasom is a szöveghelyet - H. Nagy Péter fontosnak tartaná Krausz Tivadar, Feliinger Károly, M. Csepécz Szilvia, Ravasz József, Hodossy Gyula költészetét. Ja, hogy meg vannak említve?” (114.). A megoldást valószínűleg szintén Vida szolgáltatja, aki H. Nagy tanulmánya kapcsán rámutat: „Tagadhatatlan, helyenként véleményem szerint is indokoltabb lett volna kritikusabb hozzáállás, utalás bizonyos tendenciákra” (114.) - Vida itt elsősorban a Start Könyvek és az Új Főnix Füzetek szerepének H. Nagy általi eltúlzottságára utal. Vidával e tekintetben egyet lehet érteni: a túlzott „kánonozás” vegyítése a kissé elragadtatott névsorolvasással elengedhetetlenül az efféle értelmezhetetlenségekhez vezet — egy olyan olvasathoz tehát, amely minden felsorolt szerzőt a kánon részének tekint. Ugyanakkor a vita másik gyújtópontja, hogy Németh Zoltán meglehetősen hevesen reagálva üti le a

H. Nagy-szövegben számára „magas labdaként” kínálkozó lehetőséget - s itt már az egyes vitázók saját személyes kritikaírói stílusa kerül előtérbe, különösen a Rácz

I. Péter kontra Németh Zoltán csörte esetében.

H. Nagy Péter szintén az Előfeltevésekben tulajdonképpen maga is eljátszik munkája — azaz annak koncepciója - védhetőségével, rámutatva, hogy amennyiben a szlovákiai magyar lírát nem tartjuk önmagában értelmezhetőnek, felvetődik a kérdés, a magyar nyelvű költészet „kiszakítható-e európai, ez pedig tágabb kulturális környezetéből. Ha a válaszunk igenlő, ebben az esetben az intertextualitás nyelvi határokon átívelő jelenségének mondunk ellent. Ha válaszunk nemleges, akkor a kontextus végtelenségével való szembesítés alapján kikezdhető lesz minden történeti konstrukció” (10.). A kérdést a vitázók közül a legalaposabban Tőzsér Árpád járja körbe, kibontva az „irodalomtörténeti vizsgálódás körüli bizonytalanságok” (93.) kérdéskörét, s tulajdonképpen más megvilágításba helyezve mind Németh Zoltán, mind Polgár Anikó hozzászólását, ők ugyanis nem annyira a szlovákiai magyar líra értelmezhetőségét vonják kétségbe, sokkal inkább a H. Nagy által alkalmazott módszert, amely afféle regionális toleranciát tükröz. Ebből a szempontból jelen kiadvány alcíme is félrevezető: a vita lényege nem a szlovákiai magyar líra értelmezhetősége (hisz például Polgár Anikó maga is rámutat a területi alapú irodalomtörténet-írás hagyományára, még ha ugyanakkor hangsúlyozza is annak elsősorban helytörténeti irányultságát), hanem ennek az értelmezésnek a módszerei. Ebből a szempontból tekinthető különösen értékesnek Bárczi Zsófiának az irodalomtörténet-írások többszólamúságára felhívó megjegyzése, amelynek megfogadásával ki is olthatnánk az adott irodalomtörténeti megközelítésben megjelenő két véglet, a „megrendelők által sugallt” ideologikusság - erre szintén Bárczi Zsófia tér ki - és az ideológiaellenesség ideológiájának szembenállását (bár hogy ennek a gyakorlat-