Irodalmi Szemle, 2012
2012/8 - KONSTRUKCIÓK - Tóth László: Vonások: Aki kilóg - A múzsáik gyermeke - Bettes szerint a világ... (kisesszék Lehocky TeTézről, Lacza Éváról, Bettes Istvánról)
Vonások 83 lemben a megteremtésünkhöz, arcunk ki- és megformálásához is nem kis mértékben hozzáadta magát egyfelől, másfelől pedig mindörökre láthatóvá/hallhatóvá, tehát jelen idejűvé tette azt, amit magunk mögött hagytunk. Persze, senki nem vonja kétségbe, hogy az irodalmat, irodalmi müveket az írók hozzák létre, az írók írják, s így volt/van/lesz ez szlovákiai magyar viszonylatban is. De az írókat - íróinkat -, a szlovákiai magyar írókat - az utóbbi négy évtizedben -, állítom, Lacza Éva is nem kismértékben teremtette. Egyrészt azzal, hogy hallhatóvá/láthatóvá tette őket az olvasók előtt, s azok úgy s olyannak hallották/látták őket, amilyennek ő formált bennünket. Másrészt arányokat alakítva, súlypontokat kijelölve, fontossági sorrendeket sugallva-sugalmazva folyamatokat is érzékeltetett, haladási és fejlődési irányokat is sejtetett. S tette mindezt hallatlan finomsággal, szinte észrevétlenül, mindig a háttérben maradva, sosem tolakodva megszólaltatottjai elé, de akinek fiile volt rá, sokszor érezte súlyosabbnak s a lényeget mondóbbnak a kérdéseket s a kérdezőt, mintsem a megkérdezettet vagy a válaszait, s akinek — a mikrofon előttiek közül - a hiúsága engedte - nemegyszer be kellett vallania, most a riporter emelte meg s vette szárnyára őt. Lacza Éva messze nem egyszerű rádióriporter vagy rádiószerkesztő - ahogy Beszélgetések múlt időben (Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2010) című legutóbbi könyve alcímében nevezi magát-, hanem portréfestő, akinek a kérdései csak eszközül szolgálnak ahhoz - mint az ecset vagy a festék -, hogy megfesse arcképünket, hogy - arcot, látható arcot adjon nekünk. Láthatót, vagyis az általa láthatót, az általa látottat. Az ember ugyanis nemcsak az, aki - vagy akinek tudja-gondolja magát, sőt, csak a legritkább esetben éri ez a kegy -, sokkal inkább, illetve a legtöbbször az, akinek mások látják őt. S ez, hogy milyennek látják-értik-értelmezik, végül segít megteremteni saját magát, mígnem - ad absurdum - azonos lesz a róla alkotott képpel, illetve, más esetben, a róla alkotott képhez való viszonya lesz ő maga. Lacza Éva az a ritka érzékenységgel megáldott alkotó, aki a világról való látomását általunk - megkérdezettjei, illetve az emlékezetében élők által - mondja el, az a festő, akinek arcát az általa festett képek festik meg. Aki a saját hitelével hitelesíti az általa látott/megélt világot. Mostani könyve - melynek címét nem gondolom pontosnak, mert a beszélgetések mindig jelen időben, mindig adott pillanatban, órában történnek (nem beszélgethetek valakivel tegnap), s ha hitelesek, azon túl, hogy természetesen megőriznek ezt-azt a túllépett jelenből is, mindig a mindenkori jelenhez, a mindenkori jelen időhöz teszik hozzá magukat (s a magukét) - egyben irodalomtörténet is. Illetve, mostani könyve is az. Meg művelődés-, meg közösség-, meg... sorolhatnám, még mi minden- s mennyi mindenfelé vannak s lehetnek csatlakozásai. Sokszor átvéve - hiányuk tudatában - azok szerepét, feladatait is, irányokat mutatva azok le- hetséges/kívánatos fejezetei felé. Simkó Tiborról festett portréjával például - melyet nevezhetnénk sajátos pályarajznak is - többre s a jelenleginél feltétlenül nagyobb méltánylásra jogosult, ám irodalmunknak mindig is a perifériáján létező
