Irodalmi Szemle, 2012
2012/8 - KONSTRUKCIÓK - Tóth László: Vonások: Aki kilóg - A múzsáik gyermeke - Bettes szerint a világ... (kisesszék Lehocky TeTézről, Lacza Éváról, Bettes Istvánról)
84 Tóth László írónkról — a 20. század második fele magyar gyermekvers-költészetének jeleséről - végre súlyához méltó irodalomtörténeti s lélektani tanulmány született Lacza Éva tollából. S a Régi idők szlovákiai magyar irodalma alcímű ironikus-szatirikus irodalomtörténete ugyancsak páratlan, nem is akármilyen szépírói kvalitásokkal megírt látleletet ad önismeretünk eszmélkedésének vizsgálatához. S ami az iróniát, szatírát és a szépírói kvalitásokat illeti, írónk Malacka álmai című (kis)regénye, amely ugyancsak mostani könyvében olvasható, ezek tekintetében magáért beszél, s a szlovákiai magyar epika legjobb lehetőségei felé mutatja az utat. S egyben váratlanul egy kitűnő prózaírót is megmutatott nekünk, és rögtön teljes fegyverzetében, akit eddig rendkívül felkészült szerkesztőnek, riporternek, kitűnő rádiós interjúk és műsorok készítőjének ismertünk, szolgálattevőnek - akiről most egyszeriben kiderült: prózaírásunk első vonalában lesz, lehet(ne) a jövőben a helye. Ami rögtön fölvet egy kérdést is. Vajon - s vállalva a sarkítást - a rádiós újságíró több évtizedes tapasztalatait adekvát nyelvi eszközökkel is egybefogó egyszeri epikusi megnyilatkozásának, megmutatkozásának kell-e vélnünk a Malacka álmait, vagy önhittségünktől telten, évtizedeken át nem vettük észre, hogy bár rangrejtve, titokban készülődve a maga írói plánumaira, elsőrangú prózairó társunk faggat minket hosz- szabb-rövidebb interjúkban, készít verseinkből, prózai írásainkból élvezetes rádiós műsorokat? Meg kell mondjam, én egyértelműen erre szavazok. Éppen ezért, ha bevezetőmben a múzsák gyermekeként a tizedik múzsa, a rádiózás ihletője leszármazottjának neveztem Lacza Évát, hadd nevesítsem most közvetlen felmenőjeként Kalliopét, az epikus költészet istennőjét is. Bettes szerint a világ... ,Jaj, Istenem, a világ, Kinek szoros, kinek tág...” (Népdal) Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem Bettes István legújabb kötetét, melynek versei költészetének egyik, ha nem a lemarkánsabb vonulatát adják, a klauniáda ]ut- na legelsőként eszembe. A klaun, a clown, ugye, cirkuszi bohócot jelent, a bohócszerep, a bohócmaszkok és bohócruhák váltogatása kezdettől fogva végigvonul a versein, s nem véletlen, hogy már első verseskönyve is a Bohócok áldozása címet kapta 1981-ben, az 1985-ös második pedig, tudatosan rímelve az elsőre, a Két bukfenc között hely- és önmeghatározásában jelölte ki a maga költői-emberi magatartását, azt a pozíciót, mely a világban, a társadalomban számára meghatároztatott. S jóllehet következő, 1990-es kötetének címe, mely már az 1989-es fordulat után jelent meg, ám még a bársonyos forradalom előtti szövegekkel, a Szétcincált ének idején bár már nem az elkezdett metaforasort folytatja közvetlenül, mégis egyértelműen egy olyan élményvilágra utal, mely a hagyományos költőszerep, a dalnok-líra, a
