Irodalmi Szemle, 2012
2012/8 - KONSTRUKCIÓK - Tallós Péter: Megjelöltek (tanulmány Hunčík Péter Határeset című regényéről)
Megjelöltek 61 felszínre. Egyre több rideg szám és személytelen adat. De ne hagyd magad becsapni. Keresd, ami mögöttük van. Az örök valóságot.” Ha Pipityu magyarságán keresztül, a Ravasz-Nemčák család mértékadó magyar érzésmintáinak követése által családtagként mesélhetett - akkor természetes, hogy a másik „kívülálló”, a regény kellős közepén, szlovákként megszólaló barát, Chlebo is családi barát. Hiszen néhanapján Tomi nagybátyja, a klebelsbergi kul- túrfölény szellemien tiszta értelme szerint élőén, a „legvadabb” magyar érzelmű és egyben édesanyja révén „leglágyabban” szlovák érzésű Feri bácsi sorsszerűén szintén szlovák asszonyhoz, Chlebo édesanyjához menekülget életéből. így a mesélő-szereplőket egybevéve rálátunk a családregény egységét adó szerkezetre. Mégiscsak a regény legbiztosabb sajátosságának értelmezésével „válik kezelhetővé” ez a műfaji kérdés. Meséli a családból főleg a négy unokatestvér, az író korosztályosai, a gyermekkor identitás-meghatározásában a legszorosabban testvérek; aztán a ’bratok’, a két féltestvér-tejtestvér; és az édes-nevelő szülők. A me- sélők egymást követése azonban nem lesz csupán mechanikus idősorjázódássá. Pi- pityuval megindul egy „kívülről befelé” tartó mozgás: a könyv több mint első harmada szükebb és szükebb történetkörök felrajzolásaként közelítés Tomi első megszólalásáig. A mesélők mind az 1960-as évek gyermek-kamasz valóságából szólalnak meg, néha el-elcsúszva az 1950-es évekbe, vagy az 1970-esbe is - ami persze valójában a 2000-res években születik: vagyis az időnek, az időkezelésnek, az elto- lódásolaiak ez a dimenziója - tulajdonképpen dimenziótlansága - azt sugallja, hogy a lényeg nem itt rejtezik. Az idő valahogy igencsak egyben értendő jelenség: az, hogy Hunčíknak ezt „kell” elmesélni („addig nem nyugszom, amíg a gyermekkoromban megtapasztalt világot meg nem írom”), az az ő saját idő-sorsának tudható be. Mondhatnánk ’határeseti’ jelenség - amint a mesélők (és a mesélők-hallgatók) egymáshoz való viszonyában, létünkben is igenis központi kérdés a határesetiség. Sokkal fontosabbak lesznek így a közelítések, az eltolódások, a határesetek. Valójában azok az ívek, amelyek egészében ott élnek az íróban (és bennünk, az életben): kivetülé- sük regénytemplomának megszületése. Az egyben-ség, egyben-levés: „stílus-talanság”, müfaj-talanság”, „iskolátlan- ság” - ez teszi szabaddá a szerzőt. Ez is határesetiség: az emberiét paradoxitásának valóságát jelzi. Pipityu ül fenn a fán a magyar határ (’határmagyar’) kisváros központjában, a láthatatlanságot (világkívüliséget) adó, világ-ügyelő fán: s mintegy on- nan-innenségből mesél. „Legterjedelmesebb” megszólalóként elindítja azokat a történetíveket, amelyeket továbbvisznek a többiek. Az egyben lévő, egybeérő tér-, idő- és történelemsíkokat a „hebegő valóságú” kölyök indítja útjára: de természetesen egyre magabiztosabban élményébe kerülünk annak, hogy a szerző - az egy csepp meg egy csepp az egyenlő egy csepp „őrült tudásával” - tudatosan csepegteti belénk meséjét, a sok-sok kis történettel fokozatosan belénk-vázlatolva az előző bekezdésben emlegetett katedrálisiveket. Elindul a mesélő gyermekek nagy világfordulatok
