Irodalmi Szemle, 2012
2012/8 - KONSTRUKCIÓK - Tallós Péter: Megjelöltek (tanulmány Hunčík Péter Határeset című regényéről)
62 Tallós Péter hoz kötődő, legendatudatukban élő, a kihaló világot megtestesítő szereplők mesei feltüntével (Sóbujtó, Kuroskányiak) ezen hősök (!) holtvágányra szorult életének összekapcsolódásaként az alagutas vitézek leglényegesebb, először alapkérdéseket fölvető, majd megoldásokat hozó története; a mitikusan saját életútba tartozó 1956- os „gyerektörénetektől” majd 1968 nagyon a-mitikus félfelnőtt kori kisebbségbeni léttörténeteiig; a családtörténet, amely megszövődő anekdotahálójában megtartja az egész világtörténelmet. Határon lenni: a tisztánlátás lehetősége is egyben, hiszen nem tartozol bele teljességgel a határokon mélyebben belül lévő megkötő életállapotokba. S át is léptünk a szereplők világába. Azon szereplők közé - az életútjuk lett légyen bármennyire a földi világban szétágazó —, akiknek a (nagy)világ a határ menti magyar városból kiindulva nyílt meg, majd az 1945-ben megtorpasztott kelet-európai időben az életük végleg ide összpontosult. „A hidat nem adjuk fel!” - hirdetnek programot a Kuros- kányi testvérek: kettős, éj-nappali ikercsillagukkal őrizve a múltat, és így a jövendőt. A nappali Kuroskányi, akinek a „láthatatlan”, háborús sorstörténetének előtün- tében — a kátyúi mészárlással való szembesülés - bukkan fel a regényben először a „látható” (a megírt) történelem: ez a valójában elhazudott történelem, amely - itt, Kelet-Európábán, s ezt biztosan tudjuk - a zsákutcás sorsokat termi. A magyar tisztes katona lábát megragadó halott lengyel tiszt egy életre mitikus hivatásba ragadja magyarjait: az Európa senki földjére szomló ethoszát őrzik. A földi világ „rendjén” kívülálló, földön fotó (!) bolondjai - őrzik az ethoszt (Imre bácsi kedvenc „szavát”), amelyet az 1950-1960-as évek szótáraiban „égen-földön” nem találni. „Parancsnokuk” az a Sóbújtó (’bújtatja sava-borsáť), aki a mindenét elvesztett, független, szintén a földi világ „rendjén” kívül álló ember, kényszer-utcaseprőként rendfelelős, s már a regény első pillanatában különleges hatású (hang)erejével leginkább mégiscsak világrend-felelős! Csoda-mitikus határ-világot teremt Hunčík. Ezeknek a gyermekföl legendáriumából előlépő, nagyon is valóságos embereknek — szintén „csepegtetéses mesélőtechnikával” mondott - alakjai, alakjuk körvonalai valahogy éterikusan lebegnek. Mesebelien ott vannak, rögvest érezzük időnkíviiliségüket, és mesebelien igazan teszik helyre a valóságot, „értelmeződnek bele” a családtörténetbe. Ugyanígy szerepük jelentésének elnyerésével teremtődik a nemzet- és a történelem-történet képe is. Az alagutas vitézek feltünte (a róluk beszámoló krónikás embert „még csupán” Bujtónak hívták!), a Kudrowski-történet kígyózása (ami leleplezi a mindig láthatóvá levő [lenni akaró], cinikus érdek-történelmet formáló erőket), s ahogy ezekből/ezekbe sorsfonódik Sóbujtó, Imre bácsi, lépésről lépésre minden Ravasz-Nemčák, tényleges tágasságában minden magyar-szlovák családtag - ez a valóságos történelem. Játszódik ez a történet a határvárosban élőkkel, a határfolyón átúszó csempészekkel, a focipálya szélén álló - „nagyon” közép-európai - rokonokkal, a sportban is csak holtvágányosan érvényesülni tudó fél-felnőttekkel (hiszen a jó poénért
