Irodalmi Szemle, 2012
2012/1 - IRODALMI SZEMLE - Gál Sándor: Kitágult nap I. - Innen vissza; Hogy van az ember, ha már nincsen?! (esszék)
56 Gál Sándor Mert az „Istentől-való” mind „embertől való”, amin ugyan még elvitatkozhat néhány nemzedék, de bizonyíték az első állításra nincs egy szál se. Ezen a ponton a „hit” is teljes bukást jelent. Mert: mi változik a hit és a tagadás kimondásával? Ugyanahhoz a zéróponthoz jutunk el: sem a kezdet előttiről nem lesz tudásunk, sem a vég utániról... Ami pedig a kettő között található, azt együtt ismerjük már. A mélység csendjét és a magasság muzsikáját — mindkettő közös hallgatásunk része. Biztosan létezik totális magány, bár meglehet, csak én gondolom ezt olykor, amiként most, ebben a képeket elém sodró éjszakában is - vagy inkább már hajnalidon -, amikor a tapinthatóvá anyagiasuk árnyak alatt állok. Mintha távolabbról nézném magamat, vagy pontosabban: azt, aki valaha voltam. A gyerekkor megmaradt pillanatai a változatlannak tűnő ég alatt. A távolságok borzongatóak, már-már valótlanok, és mozgásuk vagy mozdulatlanságuk szinte leírhatatlan. Például a vakolatlan téglafal előtt a labdarózsa hófehér virággömbjei. Előtte egy vesszőből fonott „kisfotelban” állok, a nadrágtartóm fordított, „V” alakú szíjának egyik szára leszakadt, s négyéves értelmemmel nem tudom fölfogni, hogy mi történik velem - , hogy ott, abban a mostban készül rólam az első fénykép, amely „ídesapamat” és „ídesanyámat” velem együtt örökíti meg. Mert akkor még így szólítottam szüléimét, s ez az első fénykép ma is megvan! Az idő kezdeteit mutatja, sikándriai házunk bejáratát, amely a „nagy tűz” után épült... Ugyanolyan szoba-konyhás épület volt, mint elődje - de már vörös cseréptetőkalappal. Teljes bevakolására nem futotta - az első szoba és a külső falak csupaszok maradtak. így - együtt Szabó dédnagyanyámmal - valahányan a konyhában laktunk, Vilma húgom itt született, éppen 68 évvel ezelőtt... Ma már ez a ház sem áll, helyén egy kis füves térség zöldell, s az egykori ku- tunk néhány betondarabja porlad... Az innentől odáig való távolság pedig több mint hetven esztendő. Hogy van az ember, ha már nincsen?! Gyerekkorom óta folyamatosan foglalkoztatnak különféle kérdések és gondolatok, amelyekre hiába keresek választ - nincs válasz sem magamban, sem kívül a közelebb eső mindenségben. Holott a válaszokat úgy tízvalahány éves korom óta egy- végtében igyekszem megtalálni, könyvekben, s a természetben, és abban a nem létező létezőben, amit általában időnek mondunk. Ezek közül a kérdések közül a legrégibb, s ami mindmostanáig vissza-visz- szatér, a következő: Hogy van az ember, ha már nincsen?!
