Irodalmi Szemle, 2012

2012/1 - IRODALMI SZEMLE - Gál Sándor: Kitágult nap I. - Innen vissza; Hogy van az ember, ha már nincsen?! (esszék)

Kitágult nap

57

A kérdés első csíraállapotára is pontosan emlékszem. Az újtelepi házunkhoz „ragasztott” istállóban volt abban az időben a nyári szállásom, a fal melletti, szalmával megalmozott priccsen. „Hálótársam” pedig az átlőtt fülű, harctereket megjárt Juci lovunk lett, azazhogy volt. Vackomról - mert az istállónak nem volt padlása - kiláttam a csillagos ég egy darabjára, s tiszta, felhőtlen éjszakákon néhány csillag békéje vetült rám, ránk, odafentről. Juci, lóhoz illően, állva szunyókált, mélyeket szusszanva, olykor - gondolom, háborús élményeit újra átélve - fel-felhorkant, s mellső lábával ilyenkor dobbantott is egyet-kettőt.

Mivel kora gyermekkorom óta az elalvás hosszú ideig tartott - olykor akár órahosszat is bámultam a rám vigyázó csillagokat -, szóval ebben az elalvás előtti időben, annak féléber, félalvó állapotában, a létezés fent leirt kérdése foglalkoztatott. Hogy miért és mi végett, arra sem akkor, sem ma nem tudtam, illetve nem tudok egyértelmű választ adni.

Hogy vagyok, arról volt tudásom, s még valami arról is, hogy - leszek.

De mi történik velem azután?

Nem a halál volt gondolkodásom akkori fokán a megérteni való, hanem maga az azon túli létezés - az akkor már ismert krisztusi ígéret, a föltámadás és az örök élet esélyének hogyanja és mikéntje.

Tisztázni szerettem volna, s megnyugtató érvénnyel, hogy mi vár rám. Ezért a legfőbb hatalomhoz, a Teremtőhöz fordultam a kérdéssel, s több alkalommal: világítaná meg előttem O, akit Mindenhatónak is tartanak, mire számíthatok?!

Azóta eltelt jó hetven esztendő, de a Magasságok Ura mindmostanáig nem válaszolt. Ebből - kétségeimet egybefogva -, arra következtettem, hogy:

1. vagy nem tudja a választ O sem;

2. vagy nem akar válaszolni;

3. vagy nincs Isten, aki válaszolhatna!

Ettől függetlenül, gyarapodó éveimmel együtt, továbbra is folyamatosan fölmerül bennem, sokféle változatban ugyan, már ez az - úgy tűnik - eretnek kérdés. Hozzánehezülnek az évtizedek olyan tapasztalatai, amelyek egy lehetséges, elfogadható és megnyugtató válasz meghozatalát bőségesen lehetővé tennék. De - annak ellenére, hogy ez idáig háromszor megérintettem a „túlsó partot” csak az emléktelen semmit őrzöm.

Valami anyagtalant és időtlent - ám azt is csak a „visszatérés” első pillanatának új világosságában - amikor még nem láttam, de már észleltem a fényt. (Ezt az élményt pontosabban nem tudom leírni. Lényege, azt hiszem, meghaladja a nyelv lehetőségét. Feltehetően a zenében feloldhatóvá teljesedhetne, ami azonban az én lehetőségeimet haladja meg - sajnos!) Ettől számítva a létezés ismét jelenlévő tudatosulása lezárja e történeten kívüli utazás eseménytelenségét.

De csak azt!

Kérdésemre ezt követően sem kaptam választ.

Még a közben eltelt „mérhető időnek” sem volt jelentősége, hiszen az a pár