Irodalmi Szemle, 2012
2012/1 - IRODALMI SZEMLE - Gál Sándor: Kitágult nap I. - Innen vissza; Hogy van az ember, ha már nincsen?! (esszék)
Kitágult nap 55 első, vérvörös rikkantása előtt, vagy immár azt követően. Aztán kitakarítani a trágyát, bealmozni friss szalmával, etetni, itatni, hogy a szüle részére - mesék kútfor- rása: dédnagyanyám - a langyos vízzel teli fejösajtár s a faragott fejőszék ott álljon az istálló ajtajában... Fejés előtt megmosni a tehén duzzadó tőgyét. Az eltünedező árnyak mögül lassan - de milyen lassan! - kirajzolódott apám előtt a vastag nádkötegekből készült háztető gerincfonata, s a szögleteket - eresztékeket - összefogó nádtorzsacsokor. Meg a galambdúc tető fölé emelkedő, hollófekete deszkaszerkezete a fészekodúkkal - egy szál száraz akácfatörzsön megülve. Igen! Apám kedvenc madarai. Egy rajnyi galamb. Burukkolásuk zenéje, szerelmes táncuk mámoros forgása betöltötte a reggelt, de leginkább a nyári délutánokat, akárcsak repülésük suhogása a most még nem látható felhőgomolyok magasában... Nekem saját galambjaim soha nem voltak. Hol is lehettek volna? Komáromi diákszállásomon? Pozsonyi albérletemben? Vagy a kassai betondzsungel tizenkettedik emeletén?... Rágondolva is hátborzongató az ilyen föltételezés. Ezzel szemben az ötvenes évek legelején kaptam egy méhcsaládot, s megpróbáltam méhész- kedni. Végül is méhészetem három családra gyarapodott, de ahogy elkerültem otthonról az első tél méhkoporsóvá változtatta a három magam készítette kaptárt. (Csak mellesleg jegyzem meg: a kaptárokat a háborúból itt maradt lőszeres fadobozokból eszkábáltam össze, hát nem csoda, hogy az eresztékeken beszökő fagy, eső, hó elpusztította a méhcsaládokat.) Igaz, a galambok! Ma, most, akár lehetne is egy raj tubicám, hiszen az udvaron, ahol e hajnalidon állok, bőven elférne egy saját galambdúc - tele galambokkal, ám mostanra az erő csappant meg ahhoz, hogy ilyen kalandba bocsátkozzam. Mert az állatokkal - még a messzire elszálló galambokkal is - törődni kell. Mégpedig az év minden napján. Ez adja a hétköznapok gondját és - szépségét! Mert a galamb repülése - és mondjuk a csikó vágtája - maga a költészet. Sorkezdet, és sorvég! És nemcsak a szójáték okán: „sors-kezdet” és „sors-vég”, hanem mert valóban látható és hallható mindez a repülésben és a vágtában is. Odafent és idelent! Nem választható, de megélhető... Mintha az együttlét és a különválás ismétlődne a leírhatatlan pillanatban, amikor a jövőt múlttá töri a jelen. S az ember kétségbeesetten igyekszik megélni magában ezt a tüneményt, amely öntudatlanul folyamatosan épít és rombol. Együtt emelkedik benne a majdani felhőkarcoló acél-beton-üveg szerkezete, s együtt omolnak semmivé a piramisok évezredei... Felfoghatatlan az átváltozás kozmikus ereje és mozgása. És mégis, ennek ellenére létezése megegyezik a mi létezésünkkel. Hiszen mindkettő az embertől való! S ez nem elírás, hanem a dolgok lényege: az „Istentől-való” nyugodtan kizárható a makro- és a mikrovilág kozmikus méreteiből ugyanúgy, mint a megismert anyagparányok világából.
